– Negyvenhárom éves pályafutásom alatt rengeteg gyönyörű élményben volt részem. Nyolc generációt neveltem fel fáradhatatlanul, szívvel-lélekkel. Mindig azt tűztem ki elsődleges célul, hogy a gyerekek egy közösséget alkossanak, és jól érezzék magukat. Rámutassak arra, hogy egymás nélkül nem tudunk létezni. Nagyon fontos, hogy működjenek az emberi kapcsolatok – emelte ki Orovec János, a csantavéri Hunyadi János Általános Iskola nyugalmazott műszaki tanára, aki gyermekkorában még katona szeretett volna lenni, ám az élet mégis a tanári pályára sodorta, nem is véletlenül. Hatalmas sikereket ért el a gyerekekkel, akik úgy szerették őt, mint a második apjukat. Interjúalanyommal kitértünk egyebek mellett a kezdeti nehézségekre, oktatási módszereire és hivatása szépségeire is.
Mi változott meg önben, hogy a katonai pályafutás helyett mégis pedagógus lett?
– Amikor nem sikerült a felvételim a katonai iskolába, nagyon csalódott voltam. Szerettem volna kihagyni egy évet, és újra megpróbálni, de a sors az utolsó pillanatban a szabadkai Pedagógiai Akadémiára irányított. Nem tudtam elképzelni magam tanárként, de egy alkalommal megváltozott bennem minden. A hospitálásom során bementem az osztályba a gyerekek közé, és egészen különleges érzések kerítettek hatalmukba. Úgy éreztem, hogy olyan lehetőség nyílt meg előttem, amire nem számítottam. Rájöttem, hogy nagyon érdemes, sőt értékes kiváltság gyermekekkel dolgozni. Elsősorban csodálatos tény, hogy az évek során úgy szívják magukba a tudást, mint a szivacs. Mindaz, amit mondunk és teszünk, rendkívüli hatással van rájuk. Majd lassan kialakul egy remek kapcsolat a tanár és a diák között, amit szépen lehet építeni, nem mellesleg egyfajta tekintélyt is formálhat a pedagógus, ami ugyancsak jólesik az embernek. Tehát a főiskola befejezése után eldöntöttem, hogy a tanári pályára szeretnék lépni, úgyhogy elkezdtem a munkám a csantavéri általános iskolában osztálytanítóként. Akkor nyílt meg az első roma tagozat huszonhét gyermekkel. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de belevágtam. Akkoriban reggeltől estig dolgoztam. Romákat tanítani nagy kihívás volt, hiszen ezeknek a gyerekeknek a mentalitása is teljesen más volt. Meglátásom szerint minden pedagógusnak meg kellene próbálnia roma gyerekeket tanítani, hiszen rengeteget tanul közöttük az ember. Természetesen voltak csodás élmények, de kudarcok is. Tapasztalatom szerint van remény őket illetően, csak tudatosítani kell bennük, hogy szükségük van az iskolára, a tanulásra. Hogy ők is sokra vihetik. Vannak diákok, akik nagyon szépen haladnak, középiskolába iratkoznak, befejezik azt, majd elhelyezkednek valahol. Ez már biztató jel. Három évig kitartóan és nagy beleéléssel tanítottam őket. Ezt követően huszonnégy évesen besoroztak katonának. Egy év után hazatértem, és a csantavéri iskola akkori igazgatója behívatott, és kijelentette, hogy holnaptól kezdve technikát fogok tanítani. Hirtelen megijedtem, ugyanis nem volt képesítésem hozzá. Az igazgató csak annyit mondott, hogy nem baj, majd megtanulod. Így is lett. 1984-től egészen mostanáig műszaki tanárként dolgoztam. Kitartással, szorgalommal elsajátítottam mindent.
Orovec János nyugalmazott műszaki tanár
Úgy tudom, rengeteg versenyen vettek részt a diákokkal. Mesélne erről?
– Azt gondolom, hogy szakmailag letehetem a névjegyemet az asztalra. Nagy büszkeséggel tölt el, hogy a műszaki tantárgyat kevés iskola vitte ilyen szintre, mint ahova én vittem. A gyerekeket huszonöt éven keresztül minden évben eljuttattam a köztársasági versenyre. Sőt, elmondhatom, hogy a csantavéri iskola történetében én voltam az egyetlenegy tanár, aki Macedóniába, a világkupára is elvitte a diákokat, ahol például az egyik tanuló a felnőttek kategóriájában a 15. helyezett lett, valamint abban az évben az 57. volt rakétamodellező kategóriában. A köztársasági versenyeken már olyan szinten ismerték a nevem, hogy beválogattak a rakétamodellező versenyzők zsűrijébe is elnöknek. Ami pedig nagyon jólesett pár évvel ezelőtt, hogy egy elismerést is kaptam a Szerbiai Műszaki Oktatással Foglalkozó Pedagógusok Társaságától az eddigi eredményes munkámért. Nagyon büszke vagyok erre az elismerésre.
Ön milyen tanárnak írná le magát?
– Nem az az ember vagyok, aki azért ültetett egy fát, hogy lefényképezze és elengedje, hanem elültettem a fát, fénykép nélkül, és csak azt vártam, mikor ereszt lombot, hogy alá tudjak állni. Számomra ez az igazi eredmény. Mondják a pszichológusok, hogy az a legjobb módszer, ha a pedagógus ismeri a gyerekek szociális hátterét. Én ennél sokkal egyszerűbb és számomra jobb módszert találtam ki. Kivittem a tanulókat a szabadba, félreültem és figyeltem. Első alkalommal a pokrócok minden irányban voltak. Innen tudtam leszűrni, hogy kik azok a gyerekek, akik együtt tudnak lenni, melyek azok a csoportok, amelyek együtt tudnak dolgozni másokkal, vagy ki az, akit kiközösítenek. A gyerek csak öt percig tud színészkedni. Amikor játékba lendül, öt perc után elfeledkezik magáról, és megnyilvánul az igazi énje. Ez számomra óriási jelentőséggel bírt, hiszen tisztán láttam, hogy mi zajlik az osztályban, és ennek alapján jobban össze tudtam kovácsolni őket. A gyerek kíváncsi, tapasztalni akar, meg akarja ismerni a világot, érdeklődik, és az a normális, amikor mozgásban van. Nálam nem léteztek szigorú szabályok, hogy ülsz, és nem mozdulsz. Tudtam, hogy a diák mozgásigényes. Mindig mondtam: ha feszült vagy, gyere ki, hegyezd meg a ceruzád, vagy töröld le a táblát. Volt, amikor kijött, és fordult egyet, hiszen neki szüksége volt a mozgásra. Aztán visszaült a helyére, és tíz perc után lenyugodott. Természetesen azért voltak nálam is szabályok, de amikor az ember ezeket következetesen csinálja, akkor minden működik.
A tanár úr nyugdíjba vonulása előtt a tanítványaival (Fotó: Orovec János)
Milyen oktatási módszereket alkalmazott?
– A tanulók igényelték, hogy leüljünk, beszélgessünk, hiszen ebben a rohanó világban nagyon keveset kommunikálnak odahaza. A gyerekeknek szükségük van arra, hogy kimondják az érzéseiket. Volt olyan alkalom, hogy technikaórán megfigyeltem, hogy az osztályban valamilyen feszültség lapul. Ekkor egyszerűen csak félreraktam mindent, mert tudtam, hogy míg az a probléma meg nem oldódik, addig hiába csinálok bármit is, nem fog figyelni rám senki. Volt, amikor kiborultak, és 45 percig csak mondták a gondjukat, bajukat. Kellett idő, mire helyreraktam őket, de aztán megnyugodtak, és a második órán már annyira aktívak voltak, hogy be tudtuk pótolni a lemaradásunkat. Volt olyanra is példa, hogy a diákok fáradtak voltak, és kérték, hogy most ne csináljunk semmit, csak beszélgessünk. Beleegyeztem. Láss csodát, ezt követően olyan jókedvük lett, hogy egymás után csinálták a beszámolókat, és nem is maradtunk le semmivel. A gyerekek imádtak technikaórára járni, mert nálam mindent meg lehetett beszélni. A tanáriba nagyon keveset mentem be, inkább kint álltam a szünetekben az udvaron, és figyeltem. A gyerekek általában mindig odajöttek hozzám, hogy beszélgessünk az élet nagy dolgairól.
Milyen volt műszakit tanítani? Szerették a gyerekek?
– Szerették. Mind a lányok, mind a fiúk, leginkább a gyakorlati órákat. A műszaki oktatás nagy reformon ment keresztül az utóbbi időben. Kiváló tankönyvek készültek, melyekben ötödiktől nyolcadikig öt tanegységre osztják a tananyagot. Az anyagismeretre, a közlekedésre, a számítástechnikai ismeretekre és a gyakorlatra. Minden egyes anyag után kérdéseket tesznek fel a könyvben, ami nagyon hálás dolog, mert ha a gyerek kérdésekre válaszol, ahhoz el kell olvasnia a szöveget. Így lehetett őket motiválni.
A köztársasági megmérettetés résztvevői
Milyen érzések kavarogtak Önben az utolsó egy évben, a nyugdíjba vonulása előtt?
– Az utolsó két napom nagyon nehéz volt. Hiába tudatosodik az emberben, hogy igen, egyszer eljön ez a pillanat is, mégsem könnyű az elszakadás. A legutolsó osztályomban nagyon jó átlaggal végeztek a tanulóim. A nyolcadikat befejezve a húsz diákból tizenöt kitűnő, ebből pedig tizenkét Vuk-díjas lett. A Jóisten is azt akarta, hogy velük fejezzem be a pályafutásom, de minden generációban maradandó élményeket és emlékeket szereztem. Minden növendékemre emlékszem, névre pontosan. A mai napig azt mondom, hogy isteni gondviselés volt, hogy engem a tanügybe irányított, nem pedig a katonai pályára. Az Úrnak is dolga volt velem, hiszen tudta, hogy itt alkotni tudok, és ez valahol tényleg maradandó. Ha én nem a pedagógiai pályára lépek, lélekben üres lettem volna. Ezek a gyerekek adták az értelmet mindenhez. Nekem az emberi kapcsolatok hihetetlenül fontosak. A gyerekek is értékelték, ha törődök a lelkivilágukkal. A jövő pedagógusainak is ezt ajánlom, hogy lélek nélkül ne menjenek gyerekek közé.
