2024. április 20., szombat

Amikor majd ír a szeretőd…

Szombaton délelőtt kilenc óra körül a piac mellett sétáltam. Azért nem a piacon belül, mert azt hittem, tolongás van. De nem volt, ez új tapasztalat nekem. Nem tudom, mikor változtak meg ennyire a vásárlási szokások. Régebben fél tízre már mindenki hazaért, az olyanoknak, mint amilyen én is vagyok, csak kókadt salátalevél jutott tizenegy óra után, amikor útközben, valahonnan valahová, megálltak a piacon. Akkor is úgy vélekedtem, hogy a piacra járásnak tempója van, természete, szokásrendje. Függetlenül attól, hogy nekem sosem jutott időm arra, hogy eszerint járjak a piacra: mert éppen akkor fog lejárni a mosógép, és összegyűrődnének a ruhák; mert versenyre kell vinni a gyereket; mert le kell nyírni a füvet; mert össze kell gyűjteni az avart; ablakot kell pucolni; függönyt kell vasalni. Millió szombat reggeli teendőm akadt mindig, pedig úgy el tudtam képzelni magam a piacon, ahogyan válogatok a friss termékek között, és nem csak kókadt salátalevél jut nekem, meg a bunyevác asszonyok megvető pillantása, amivel (összepakolászás közben) megvetően végigmérnek, hogy miképpen is juthatott olyasmi az eszembe, hogy még van gyenge túró; vajajja; tarhó. Elrepültek az évtizedek, hol vannak már azok az idők, amikor kétkilós vekniket sütött a pék, és minden gyerek az utcából bicajra pattanva surrogott a tollgyárhoz, hogy mielőbb hazajusson a kenyérrel, amiből jókora szeletet megkennek majd zsírral, hogy a szüleik által a piacon korán reggel megvásárolt friss paradicsom, hersegő zöldpaprika társaságában elfogyasszák. Ahol az út a tollgyárnál működő legkiválóbb pékhez vezetett, most egy lakótelep van kiépülőben, a réten, ahol ötven-hetven-nyolcvan éven keresztül minden áprilisban, májusban, amikor ezek a vadóc szelek fújnak, gyerekek eregették a sárkányokat. A lakótelep felzabálta az utat, a magas partot kiegyenesítették, a papírsárkányokat tartó apró kezek megnőttek, hogy beléjük csimpaszkodjanak apró kezecskék. De papírsárkány-eregetés nuku. Vidám kutyák nem hemperegnek többet a réten, amin tömbházak tömege sorakozik. Elrepültek az évtizedek, észre sem vettük, hogy manapság már nem illik korán piacra menni. Legalábbis nem érdemes, mert előfordulhat, hogy az árusok előtt érkezünk meg. Hja, ilyen a modern világ, az idő gyorsabban múlik ugyan, de mintha több is volna belőle, legalábbis nincs kevesebb. Hiszen ha kevesebb volna, akkor a háziasszonyok nem trénerka márkabemutatót tartanának a piacon késő délelőtt, hanem az ebédet főznék, hogy délután jusson idő pihenésre, társasjátékozásra, állatkertbe menésre, lustálkodásra és cseresznyemag-köpködésre.

Ezeken tűnődtem, miközben madársalátával és jóféle egyéb salátának valóval felpakolva igyekeztem a zsinagóga felé a piac mellett, az utcán. Az 1874-ben a Miasszonyunkról Nevezett Iskolanővérek által alapított egykori róm. kath. elemi és polgári lányiskola mellett lépkedtem, újfent megállapítva, hogy korán reggel mindig sokkal több magyar szót hallani Szabadkán (de erről már többször írtam), amikor két idős férfi mellé értem. A kínai bolt előtt álltak, egyikük a bicaját zárta ki, másikuk pedig hadonászott az orra előtt. Látod, kérdezte. Látod?! A másik, feltekintve a számos bicajzárról, amit szemüveg nélkül igen bajos lehet kizárni, bólintott. Ez egy igazi postaláda! És tudod, mennyiért? Semennyiért! Na?! Most mit szólsz te ehhez? Odanéztem, mert érdekelt, hol vehette a postaládát a hetven feletti bácsi, ráadásul olyan postaládát, ami szinte semennyibe se kerül. Ránéztem hadonászó kezére, és látom ám, hogy egy öt- vagy inkább tízliteres műanyag kannát szorongat, olyant, amiben, ha fekete, üzemanyagot szoktunk vásárolni, ha pedig fehér, akkor általában ecetet. A kanna testén kétujjnyi széles rés volt vágva. Az lehetett a levélnyílás. Olyan büszkén mutatta, hogy azonnal rájöttem, ez csakis saját kezű készítmény lehet. A nyilvánvalót mindenki felfedezi, nem is csoda, hogy a bácsi barátja, vele egyívású cimborája – akivel talán együtt markolászták az izzadt női hátakat a Kisvendéglőben vagy a Loyd teraszán, mielőtt a Pátria szálló kedvéért zúzott kővel felszórt parkoló nem lett a Loyd épületének helyén, egyívású cimborája, aki még megvan, akivel még személyesen lehet találkozni a piacon szombaton korán reggel, és nem a Bajaiban valamelyik síron nevének feliratával – szintén rájött arra, amire én is. Abbahagyta a biciklizárral való piszmogást, felegyenesedett, a másik bácsi szemébe nézett, és azt mondta neki: jó is lesz ez a postaláda, hallod! Jól fog jönni, amikor majd ír neked a szeretőd! Ezen aztán felnevettek, de nem öregesen, hanem megkönnyebbülten, hogy ilyesmivel már nem kell terhelniük magukat, de azért egy kicsit dévajul nevettek, hiszen férfiak: a szag, oh, a szag, az felejthetetlen! Jó' is mondod, hallod, komám! Mondta a műanyag kannából egyetlen késsel postaládát eszkábáló férfi, jó' is mondod, és feljebb tolta a fején a micit. Összenéztek és egymás felé fordultak. Szemükben megcsillant a reggel 9 órás nap vidám fénye. Élünk, gondoltam. És ez a legtöbb.