Sajnos a karikatúra nem találta még meg a helyét a digitális világban, és szerintem tíz év múlva már el is tűnik – mutatott rá lapunknak a műfaj jövőjére Kelemen István magyar karikaturista a belgrádi Collegium Hungaricumban a Csak könnyedén című kiállításának a megnyitóján. Elmondta, hogy annak idején rajzfilmrajzolónak tanult, de gyorsan rájött arra, hogy a karikatúra az ő világa.
Miklós Hajnalka felvételei
– A karikaturisták mindenhez értenek. Reneszánsz emberek, minden témában otthon vannak. Igaz, hogy én a nehezebb műfajban kevesebb rajzot készítek, úgy gondolom, az én stílusom, a habitusom arról szól, hogy szórakoztatni szeretném a rajzaim nézőit, mosolyt csalni az arcukra, esetleg megnevettetni azokat, akik megnézik. Az a legjobb ebben a műfajban, hogy nem kell nagyon agyalni rajta, az ember ránéz és egy pillanat alatt tudja, miről van szó, nem kell mögötte túl mély tartalmakat keresni. Legalábbis az én rajzaim mögött nem kell. Digitális technikával készítem a munkáimat, most már festéket, grafitceruzát vagy tust nem használok, hanem egyenesen a számítógépen rajzolok, és különböző programokkal színezem a rajzaimat.
Nem hiányzik azért a papír és a ceruza?
– Amikor utazom, és elég sokat utazom, viszek magammal egy jegyzetfüzetet, filctollat, és olyankor is rajzolok akár a vonaton, a repülőn, bárhol az úton, bármikor, amikor szabadidőm van. Azért megvan mindkettő, de jobban átbillentem már erre a kifejezési módra.
Jugoslav Vlahović a kiállítás megnyitója alkalmából kiemelte, egyre szorosabb és szélesebb körű kapcsolat alakult ki Ön és a szerbiai karikaturisták között. Milyen a szerbiai közönség, és milyen az együttműködése a szerbiai kollégákkal?
– Nagyon sok szerb jó karikaturistát ismerek, stílusban és tehetségben is nagyon jók: Jugoslav Vlahovićtól kezdve Tošo Boškovićig, nemzetközileg elismert karikaturistákat, akiknek zömében az a szerencséjük, hogy tudnak újságnak is rajzolni. A karikaturisták fő megjelenési formája ugyanis a napilap, az újság lenne. A digitális világ beszűkíti ezt a részt, és lassan kihaló műfaj lesz. Például Magyarországon van 50–100 karikaturista, 90 százalékuk a fióknak rajzol, ami azt jelenti, hogy a rajzait beteszi a fiókba. Mondjuk 2-3 embernek van állása újságoknál, szerkesztőségekben, de azok is vergődnek, mert a lap példányszáma sem olyan már, mint régen. Minden elment már a digitális világ felé. Igaz, a világban rengeteg karikatúrapályázat van, mint amit csinálok én is, de hát ezen kívül a világ minden pontján vannak ilyen lelkes fickók és művészetpártoló emberek, akik felhajtanak pénzeket, hogy díjakat tudjanak adni, hogy a nyerteseket megutaztassák, el tudják hívni magukhoz. Így úgy érezhetik magukat, hogy fontosak ebben a világban, és hogy sztárok. Mégis tíz év, és ennek a dolognak, ha így lehet mondani: Kampec Dolores.
Elég pesszimistán tekint a karikatúra jövőjére…
– Ez van. Én látom! Amikor főiskolás voltam, Pesten jártam az Iparművészeti Főiskolára, rajzfilmszakon tanultam, Jankovics Marcell és Dargay Attila voltak a tanáraim, akkor minden nap bejártam valamelyik újság szerkesztőségébe és eladtam a rajzaimat. Nagyon jól éltem belőle. De akkor volt száz újság, a kertészettől, szőlészettől kezdve a regényújságig, a Pajtásig, ami gyerekeknek, diákoknak szólt, s mindenhol volt helye a karikatúrának. Ma már ugyan vannak újságok, de mindent visz a fotó, és sajnos a fotósokat sem fizetik meg. Majdnem mindent ingyen szeretne a kiadó. Potom pénzekért várják el azt a szerkesztőségek, hogy te munkát végezzél és gyakorlatilag aki ma karikatúrát készít, csupán a reklámújságoknak tudja eladni a szöveges rajzát, 600 forintért (egy fekete-fehér rajzot), ami körülbelül 200 dinár. Ha egy havi fizetést szeretnél összehozni, 100 rajz 60 000 forint, a minimálbér pedig Magyarországon 140 000 forint. És ez mellett tehetségesnek és ismertnek is kell lenned, hogy egyáltalán megvegyék a rajzot. Ezért gondolom, hogy ez a műfaj halálra van ítélve. Ebből megélni ma már nem lehet. Én rajzfilmesként végeztem, imádtam a Disney-vonalat, de amikor eljutottam oda, hogy meg kell csinálnom a diplomafilmemet, kiderült, hogy egy témára felvezetve utálok több száz rajzot csinálni, mikor annyi gondolat kevereg az agyamban, hogy inkább csinálok kétszáz különböző rajzot. Egyetlen filmem készült, a Robinzonád című. Azóta karikatúrákat rajzolok, és körülbelül 100-120 könyvet illusztráltam, Mark Twaintől kezdve Tolkinig. Ez egy másik műfaj, de vidéki ember lévén visszajöttem vidékre, a szerb határnál levő Bajára, és a lehetőségek lassan bezáródtak, kisegítőtanárként dolgozom hátrányos helyzetű gyerekekkel.
