2024. március 29., péntek

Váratlan hazautazás

Orsolya készülődött a piacra. Hatvankét éves asszony volt. Már nyugdíjas, egyedül élt, de nem szorult senki segítségére. Főzni akart valami finomat.

A pénztárcáját a szatyorba tette és elindult. Egy jó kilométerre volt a lakásától a piac. Amikor megérkezett, a kofák már élénken üdvözölték. Jól ismerték Orsolyát. Hagymát, paradicsomot és paprikát akart venni, mégpedig viszonylag olcsón.

– Jöjjön máskor is! – invitálta kedvesen az egyik kofa, miközben átnyújtotta neki a friss árut.

– Jövök! – ígérte meg készségesen Orsolya.

Amikor hazaért és belépett a konyhába, nem hitt a szemének: fia, Dávid ücsörgött ott.

– Hát te?

– Én vagyok...

– Hogyhogy hazajöttél?

– Kellene egy kis pénz.

Közben Orsolya elkezdett átöltözni otthoni ruhába. Már értette fia váratlan megjelenését.

– Mennyi pénz kéne?

– Egy százezer forint jól jönne.

– Tudod fizetni a lakbért?

– Persze. De vannak számlák is...

– Értem.

– Tudsz rajtam segíteni?

– Azt hiszem, igen.

– Bevásároltál?

– Igen. Főzni akartam egy kis lecsót.

– Na, akkor engem is megkínálhatsz!

– Hát persze.

Miután Orsolya teljesen átöltözött, hozzálátott a főzéshez.

– Amíg megfőzök, légy szíves kösd le magad valamivel...

– Majd olvasok. De holnap reggel menni akarok.

– Jól van.

S az asszony darabolni kezdte a paradicsomot, Dávid pedig bekapcsolta az anyja számítógépét. Böngészni kezdett. Orsolya jókedvvel főzött, hiszen örült, hogy fia hazajött Pestről, ahol egy ügyvédi irodában dolgozott. Tudta, hogy nem képes teljesen megállni a lábán... Hiszen azért jött most is haza... Nem keres túl sokat. Ez a hely volt az állandó lakása. Miután kész lett a főzéssel, egy tányér lecsót tett fia orra elé... Az jóízűen megette.

– Köszönöm, anya!

– Nincs mit – válaszolta Orsolya.

Majd elővette a pénztárcáját. Még a szekrényben is szétnézett. Összekotort százezer forintot.

– Tessék! – nyújtotta a pénzt a fiának.

– Köszönöm! – felelte az, miközben elrakta a pénzt.

– Segíthetek még valamiben?

– Majd jövő héten hozok haza mosnivalót, jó?

– Hát persze. Hozzál csak... Amúgy jól vagy?

– Megvagyok. Majd vérvételre kell mennem.

– De miért?

– Az orvosom szerint lehet, hogy magas a cukrom...

– Vigyázz magadra...

– Nincs nagy bajom. A cukrom sem lehet magas...

– Jól van. És a munkád? Jól boldogulsz?

– Persze. A főnök elégedett velem...

– Akkor jól van. Tudod, hogy azt kívánom, hogy boldog legyen az életed.

– És te? Jól kijössz a nyugdíjadból?

– Hát... Elvagyok. Mint a befőtt...

Dávid mosolygott.

– Emlékszem, mikor még kisgyerek voltál...

– Nem most volt! – sóhajtott Dávid, s könnyek szöktek a szemébe.

– Ez az élet rendje. Még én is fiatal voltam... Na, ne érzékenyülj el...

– Nem! Mindent köszönök.

– Igazán nincs mit! Hozzám bármikor ellátogathatsz!

– Jól van. De tudod, hogy sok a munkám.

– Oké, annak csak örülök!

Dávid végignetezte a délutánt, Orsolya rejtvényt fejtett, de közben elkalandoztak a gondolatai...

Másnap reggel mindketten jókedvűen ébredtek. Orsolya szendvicseket készített. Dávid csomagolt. Eltette a pénzt is, s készülődött a buszmegállóhoz.

– Akkor vigyázz magadra, fiam! – búcsúzott tőle az anya.

– Vigyázok, de te is!

S elköszönt. Orsolya meg vasalni kezdte Dávid egyik ingjét, amit még akkor hordott, amikor iskolába járt és ő mindennap rohant, hogy odaérjen kicsöngetésre a fia elé.