2024. április 26., péntek

Kell egy hét!

Kell egy hét egyedüllét! – fogalmazta meg önmagának az egyik kedves barátom a Sziget Fesztivál egykor igen nagy népszerűségnek örvendő szlogenje, a Kell egy hét együttlét! mintájára saját jelmondatát, amelyet az utóbbi időben egyre többször hangoztat is, amikor úgy érzi, elérkezett az ideje annak, hogy néhány napra kilépjen a mindennapok mókuskerekéből, és mások helyett egy kicsit önmagával foglalkozzon. Pedig régebben éppen az eredeti szlogen volt rá jellemző, meg is járta jó néhányszor a híres rendezvényt meg több egyéb nagy fesztivált is, és bár mai szemmel kifejezetten furcsának tűnik számára, akkoriban az ott töltött egy hét alatt sikerült maradéktalanul kikapcsolódnia, sőt a felhőtlen szórakozásnak köszönhetően teljes mértékben fel is töltődnie. Aztán, ahogy múlt az idő, és az élet minden területén egyre több és egyre komolyabb feladat várt rá, köztük olyanok is, amelyek nemcsak a saját, hanem mások jelenének és jövőjének alakulását is meghatározzák, lassacskán mintha megfordult volna vele a világ, hiszen az együttlét helyett egyre inkább az egyedüllét iránti vágyakozás vált fontossá az életében.
Persze, sohasem vette ezt olyan véresen komolyan, egy-két családtagot, esetleg közeli jó barátot azért ilyenkor is mindig megtűrt maga mellett, csupán arra nem vágyott, hogy olyanok vegyék körül, akiknek valamilyen szempontból akarva-akaratlanul meg kellett felelnie, éppen ezért igyekezett úgy irányítani a dolgokat, hogy ha voltak is körülötte ismeretlenek, akkor azok azok is maradtak számára. Mármint ismeretlenek. Lehet, hogy önzőségnek tűnhetett részéről, ezt olykor maga is felvetette, mégsem foglalkozott vele túl sokat, talán éppen annak köszönhetően, hogy már nem akart mindenkiben jó benyomást kelteni és mindenkinek megfelelni, ahogyan arra korábban igen erős késztetést érzett, nem is annyira azért, mert esetleg tudatosan önmagát kívánta előtérbe helyezni másokkal szemben, hanem sokkal inkább azért, mert ráébredt, olykor neki is fel kell töltődnie ahhoz, hogy másoknak adni tudjon magából valamit, egy pozitív érzést, egy továbbgondolható gondolatot, egy sokáig emlékezetes, maradandó élményt, azaz bármit, ami ugyan belőle fakadt, mégis mások számára is meghatározóvá válhatott.
A legutóbbi ilyen egyedülléthez szokásához híven nagy gondossággal választotta ki a helyszínt, amely elég közel volt ahhoz, hogy ne kelljen a világ végére utaznia, mégis elég távol ahhoz, hogy ne kelljen folyton ismerősökbe botlania, ugyanakkor arra is odafigyelt, hogy színvonalas szolgáltatásokat nyújtson, hozzáférhető áron. Ez utóbbira nem is annyira önmaga miatt figyelt oda, bár sosem volt az a típus, aki meggondolatlanul szórta volna a pénzt, hanem inkább azért, hogy minél szélesebb rétegekből érkező emberekkel találkozhasson. Az egyik fontos időtöltése ugyanis ilyenkor a körülötte lévők megfigyelése volt, mindenféle rossz szándék nélkül, inkább csupán tapasztalatszerzés céljából, meg azért, hogy azután teljesen valószerűtlen tulajdonságokkal meg élettörténetekkel ruházhassa fel az ismeretlen ismerősöket, mintha valamilyen általa kreált regény hősei lennének, köztük a szemüveges kisfiú, aki folyton Lecsót, a mesefigurát keresi az étterem konyhájában, ám miután nem talál rá, kénytelen beérni az egyik kedves arcú, fiatal pincérnővel, akivel röpke néhány nap alatt a házassági ajánlatig is eljut; az idők folyamán igencsak megkopott vonzerejű, menő napszemüvegét kényszerűségből rendes szemüvegre váltó, ám azt még mindig a tarkóján viselő munkásember, aki büszkén mutogatja egykor bizonyára valóban bájos, ma már csak inkább az újdonság erejével ható barátnőjét a nyilvánosságnak; meg a kedves idős házaspár, akiknek szemében az elmúlás fájdalma mellett még mindig ott lebeg az együttlét öröme meg az mérhetetlen hála, amit az együtt töltött évek miatt éreznek egymás iránt.
Az idős pár hölgy tagja erősen emlékeztette a nagymamájára, különösen akkor, amikor vékonyka, kissé remegő kezével a szájához emelte a csordultig teli söröskorsóját, majd lenyűgözően őszinte mosoly ült ki az arcára, valahányszor beleszürcsölt. Egy pillanatra minden kortynál megkívánta a keserű nedűt, ám aztán eszébe jutott, hogy a nagymamája, igaz, sohasem félliteres korsóból, hanem inkább elegáns talpas pohárból, ám mindig cukorral itta azt. Egyszerűen azért, mert úgy szerette. És nem érdekelte, mit szólnak hozzá mások. A saját szabályai szerint tette, amit tett. Kisgyermekként egyszer ő is megkóstolta, nem ízlett neki, a nagymamájának azonban mindig szívesen elkészítette, hamar megtanulva, hogy a cukorral bizony csínján kell bánni, mert ha nem eléggé elővigyázatos az ember, akkor a túlzott habzás miatt bármilyen pohár kicsinynek bizonyul neki.
A nénit figyelve újra érezte azt a furcsa kettősséget, amit a nagymamáját idéző kellemes történet és a cukros sör megkóstolását idéző kellemetlen íz együttesen keltettek benne, miközben arra gondolt, milyen szerencsés, amiért időről időre megadatik neki a hőn áhított egy hét, amelynek során feltöltődhet, hogy azután újult erővel vághasson neki a mindennapok kihívásainak.

Nyitókép: Illusztráció