Mielőtt Maurits Ferenc festőművészünknek itt kiállított, Bányai Jánoshoz címzett huszonkét darabjáról és a Pilinszky János költő ihlette tíz-egynéhány lapjáról szólnék, engedtessék meg, hogy néhány mondat erejéig én is fölelevenítsem emlékeimet a hét évvel ezelőtt ezen a napon elhunyt Bányai Jánosról.
Innen, Feketicsről, Bácsfeketehegyről gyerekkorunk óta ismerősök, sőt az irodalom iránti közös vonzódásunk alapján barátok is voltunk, az egyetemen viszont tanárom, majd magiszteri dolgozatom egyik mentora, könyveim szerkesztője, és sorolhatnám. Emlékszem, 1976-ban hívott meg maga mellé szerkesztőnek a Híd folyóirathoz. Ő akkor harminchét, én meg huszonnyolc éves voltam, s fiatalos ambícióval láttunk hozzá az elődeink által kissé megfáradt folyóirat szerkesztéséhez. Bányai azonnal egy átgondolt, mindenekelőtt írói tervekre alapozott irodalmi, művelődési és művészeti folyóiratot képzelt el, amelyből nem hiányozhatott a hagyományföltárás és a legkorszerűbb művészeti törekvések sem. Nemcsak vallottuk, de a sorjázó évfolyamokkal bizonyítottuk is, hogy folyóiratunk a népek és kultúrák irodalma közötti híd szerepét is sikerrel töltheti be. A vajdasági magyar szépirodalom mellett az esszé, a kritika, a társadalomtudomány, a művelődéstörténet, a néphagyomány és a művészetek közül mindenekelőtt a képzőművészet kapott fontos szerepet. Ez utóbbi megvalósításában éppen Maurits Ferenc műszaki szerkesztőnknek volt számunkra jelentős tanácsadói szerepe. Mindenesetre az elsősorban Bányai által megálmodott Híd ismét jól körvonalazható arculatot kapott.
Fotó: Molnár Edvárd
Hasonló módon és elképzelésekkel vette át a Forum Könyvkiadó igazgatói-főszerkesztői tisztségét 1983-ban, s négy évvel később a Forum-ház vezérigazgatói posztját is, előző felelős állásait mindig rám hagyatkoztatva. A kölcsönös bizalom jeleként éltem meg, hogy több tanulmánykötetének szerkesztője, s még többnek felelős szerkesztője lehettem. Nyolc éven keresztül az első fölállású Magyar Nemzeti Tanácsban is együtt dolgoztunk kulturális ügyeink érdekében, s így három évtizeden keresztül a legközvetlenebb munkatársi viszonyban is voltunk.
Mindezért örök hálával tartozom neki, s annak is örülök, hogy mindezt itt, feltételesen mondva, „szülőházában” mondhatom ki, amely méltóképpen alakult – egy újabb vajdasági magyar kulturális központtá – immár Bányai János Emlékház néven. Ha most odaátról, föntről tekint le ránk, nyilván olyan elégedett mosoly ül az arcára, mint itt az emlékszobában látható portréján.
*
S akkor most Maurits Ferencnek a Bányai János tiszteletére készített, s itt kiállított képeiről.
Figyeljük meg, minden képén a vörös szín dominál, s mindegyik lapon a tájban megbújik egy különleges figura. Innen a sorozat címe: Tájvázlat figurákkal. Mauritsnak már az első, a Piros Frankenstein című, 1970-ben megjelent kötetében is ott van a lenyugvó nap vörösében, valami különös emberi tüneményre emlékeztető figura. Éppen Bányai írta le egy helyen, hogy Maurits festészetének a főalkatrésze a szín, s hogy a térben való elrendezése adja meg a kép mondanivalóját, de semmi esetre sem ez a kép tárgya. Mert „tárgya” a metafora, azaz valami átvitt értelmű és elvont festői kifejezés. Majd meg is magyarázza, miszerint Mauritsnál az ember anatómiája nemcsak az izmok, idegek, csontok rendszerét mutatja, hanem alakjait olyan formai lehetőségnek tekinti, amelyben az idegszálak szövevényes, kusza mozgására komponálja önmaga egyéni hangulatát.
Képeit elemezve figyeljük meg azt is, hogy a fény milyen különleges szerepet tölt be. A szemlélőnek az az érzése, mintha minden itt kiállított festményen a fény dominálna, alkotásai ugyanis a fény megmunkálásának illuminációi is – Virág Zoltánnak a Hídban közölt tanulmánya szerint – „fényvisszaverődések, fénybevonatok, fényburkolatok”, s mindez együttesen valamiféle vibrálási kép–tár hatását kelti. Ilia Mihály – egyébként Bányai Jánosnak ugyancsak egyetemi tanártársa, de testi-lelki szegedi barátja is – állapította meg, hogy a „móriják” jelzéssel szignált és feliratozott műalkotásainak mindegyike egy nagy variáció darabja, amely finom, alig észlelhető változatok sorából áll, de nem egymagában, hanem sok-sok változatában.
S mire hívnám s hívjuk föl a figyelmet a Maurits művészetével foglalkozó „ítészek”, hogy e vörösök tengerébe hogyan vegyülnek a szurokfeketék, majd a zöldek, kékek, sárgák. Átszivárgó, egymásba olvadó, egymásba ivódó színfelületek ezek, amelyek valamiféle kaleidoszkopikus hatást váltanak ki bennünk. És ebben a színes kavalkádban térnek vissza-vissza Maurits jól ismert torz alakjai: a harlekinek, szalajtósok, félkegyelműek, megcsonkítottak, ámokfutók, ködlovagok, vagy ahogyan ugyancsak Bányai egy helyütt megjegyezte: „…fiktív modelljei sorra sisakos, turbános, bolondsipkás, süveges reneszánsz kalapos alakok…”, karaktereik szerint pedig győztesek és vesztesek, hősök és árulók, szentek és latrok, józanok és korhelyek, azaz az álom és a látomás vidékéről valók.
Fotó: Molnár Edvárd
Hát nem ilyen alakok az itt kiállított sorozatba épített tájvázlatos figurái? Jegyezzük meg, ezek az itt látható képek Bányai János 70. születésnapjára készültek 2009-ben, és egy részük reprodukcióként meg is jelent Jánosunk tiszteletére kiadott akkori Híd-számban.
Viszont újabb keletűek a Pilinszky-reminiszcenciák, amelyeket e felújított Bányai-kúria termeiben láthatunk. Maurits Ferenc ezeket 2015 és 2017 folyamán készítette. Tudnunk kell, hogy Maurits Ferenc azonfelül, hogy festőművész, költő is. A Piros Frankensteinről már szót tettünk, de számos rajzos-verses kötete is megjelent az elmúlt fél évszázad alatt, mint amilyenek a Telep, a Miniatűr galéria vagy a Balkáni mappa (amelyhez Bányai János írt előszót), a Bukott angyal ablaka vagy a Néma angyalok, a Szürkület, szürkületben…
Mindezt azért említem, mert Maurits rajong Pap József, Koncz István, Tolnai Ottó, Domonkos István, Fehér Kálmán, Ladik Katalin és Böndör Pál költészete iránt, többeknek ugyancsak képes-rajzos sorozatot is szentelt, de a magyarországi költők közül leginkább Pilinszky János költészetéhez vonzódott és vonzódik. Tudjuk, Pilinszky mélyen vallásos ember volt, mint ahogy Maurits is a lelke legmélyén az. És mindkettőjükhöz az élet és halál, a születés és az elmúlás mérhetetlenül közel áll. Weöres Sándor, az ugyancsak nagy magyar költő fogalmazta meg, miszerint Pilinszky a „halált életnek tudta, és az életet halálnak”. Valahogy ennek szellemében születtek ezek az itt látható lapok is. Bányai egy Maurits által megfestett, régebbi Pilinszky vázlatáról írta 2015-ben, miszerint: „A költő halála című rajza mélyen megélt érzelmi hátteret feltételez, azt az érzelmi többletet, ami a rajz szerzőjét Pilinszky költészetéhez fűzte.”
Milyen sorokat fedez föl Maurits költőtársa opusában? „Ezért tanultam járni! / Ezért a kései, keserű léptekért.” Vagy: „Ne a lélegzetvételt. A zihálást. / Ne a nászasztalt. A lehulló / maradékot, hideget, árnyukat. / Ne a mozdulatot. A kapkodást. / A kampó csöndjét, azt jegyezd.” S végül: „Én tiltott csillagon születtem, / a partra érve ballagok, / az égi semmi habja elkap, / játszik velem és visszadob.”
* Elhangzott Bácsfeketehegyen, 2023. február 21-én Maurits Ferencnek a Bányai Jánosnak és Pilinszky Jánosnak szentelt kiállítása megnyitóján
Nyitókép: Fotó: Molnár Edvárd
