2024. április 23., kedd

Van-e imádság, forróbb, könyörgőbb?

„Fölötte már csak a rongyok lobognak”– Méliusz József (4.)

Ha Tormay Cécile a Bujdosó könyv utolsó lapjain ködbe vesző vidéken volt kénytelen bujdokolni, Méliusz József Város a ködben (1969) című regényében az egész történelmi Magyarországot látta ködbe borult, pusztulásra megérett vidéknek: „Kitartani? De miért? Kiért? Ezért a nyilván bukott, zátonyra jutott világért, amely fölött már csak a rongyok lobognak?”[1] – kérdezte az ország pusztulása láttán érzett fölszabadult mámorában az író, az 1938 és 1940 között keletkezett, Temesvár első világháborús történetét és a történelmi Magyarország összeomlását fölöttébb sajátos módon földolgozó regényében. Hogy a Temesváron szerb eredetű családban született Nelovankovits József, aki a kezdetben írói álnévként használt Méliusz nevet csak később vette fel hivatalosan is, mélységes ellenszenvet, olykor gyűlöletet érzett Magyarország és a magyar nemzet ellen, az kiolvasható regényének szinte minden mondatából.

1914. július 28-án reggel a felkelő nap ugyanolyan zavartalan ragyogással üdvözölte a vidéket, mint tette azt korábban, bármikor. „A fürjek kiáltozásától visszhangzó határban a sváb gazdák már felverték magyar vagy román cselédeiket. Ezen a tájon a cseléd román vagy magyar volt” – indította regényét Méliusz József leplezetlen osztályharcos akkordokkal. Valamiféle hadüzenet híre érkezett a városba, s Szerbia neve is elhangzott a hírekben. Az „átkos Szerbia” bizony közel volt, a vasút négy-öt óra alatt „levitt B.-re a nagy folyamig, és ott, túl a vízen, az őserdőszerű rengeteggel borított dombhajlatok már Szerbia [volt]”.[2] Ez amolyan büntető-háború, megtorlás, legfeljebb néhány napig vagy hétig tarthat – mondták egymásnak az utcán az emberek. „Helyes, hogy móresre tanítják a rácokat, végül is le kell őket szoktatni a randalírozásról, lövöldözésről, bomba-dobálásról.”[3] Az utcákon a sokaság a késő délelőtti órákban sem apadt, sőt egyre szaporodott, „a hazafiaskodás rohanvást terjedt, mint a kolera, a szerbek elleni düh emberről emberre ragadt, mint valami hirtelen szabadult ragályos vész”.[4] S amíg az utcákon a sokaság tétován, vagy észt veszejtő láztól remegve a háborút éltette, a fellobogózott falak mögött „a nagyvállalkozók és a síberek már a hadiszállítások részleteiről tárgyaltak, a nagykereskedők egy sosemvolt konjunktúra esélyeit latolgatták, a köztisztviselők pedig nagy vesztegető pénzekről álmodoztak”.[5] Primitív, animális öröm ömlött végig a fellobogózott Belsővároson. Pénz a láthatáron, pénz! Pénz és kövér üzletek! – vélte hallani Temesvár utcáin a lármát Méliusz József. A spekulánsok, a háborús nyerészkedők népes seregét az Ezüstkecske baráti körének törzskara képezte: „Zorkóczy szerkesztő úr, Klein doktor, a sorozóbizottság tagja, Schmüller a gőzmosodás, Fazakas kapitány, a Garnison Menage (a helyőrség élelmezési osztályának) főnöke és parancsnoka, Tischler úr, az ócskavas-, nyersbőr- és csontnagykereskedő (már akkoriban híresen gazdag ember volt), Faragó kapitány, a börtönigazgató, Goldgräber, a pék, akinek három háza is van, és birtoka, Dragonescu igazgató úr a megyeházán.”[6] Az ő kezükben volt a végeláthatatlan gabonarónaságok termése, a búza, a kukorica, a takarmány, mindamellett egész ménesek, gulyák, nyájak ígértek a számukra busás jövedelmet. Egyszerre gyülemleni kezdett a raktárokban a sör, a bor, a pálinka, a konzervek, a feldolgozott hús, a zsír, egyszóval minden, ami a fegyverek mellett még kellett a háborúhoz. Mögöttük pedig az öröké szélben zúgó krassói rengetegek húzódtak, tölgy- és bükkerdeikkel, s a hegyek gyomrában a kifogyhatatlan vasérccel és szénnel. Akik az asztal körül ültek, méltán lehettek vidámak, hiszen ömlött a zsebükbe a pénz, s napról napra gyarapodott a vagyonuk. „Elmúlhattak e mulatozások és elmúlhattak a színes hajnalok és el a részeg, holdsütéses, halálhörgésekkel és dalokkal terhes éjszakák, de megmaradtak a szerzemények, a házak, a boltok, a vagyonok, hiszen akik itt dévajkodtak s a mások búján-baján évődtek, alapjában mind »komoly emberek«, józan polgárok voltak”[7] – fogalmazta meg ítéletét osztályharcos indulattal Méliusz József. Majd hozzátette: „A gondtalan kor szellemiekben boldog igénytelenségű polgárai” ők, akik egy meredeken felfelé ívelő, szerényebb vagy merészebb gazdasági lét boldog részeseiként 1914. július 28-a után is gondosan tovább őrködhettek vagyonuk növekedése fölött. A legendás hírű, gazdag város úri osztálya, a beamterek és a zsíros polgárság sohasem tudta meg, hogy mi is valójában a háború, a nyomor és a szükség.

Méliusz József valójában mit tudott a háborúról? A saját bevallása szerint Temesváron a családi életük nyomasztó korlátok között zajlott – szerb származásáról soha nem beszélt, regényében is mindössze egy félmondatban jegyezte meg: „városunkban alig néhány száz szerb család élt” –, gyermekkora lelkiekben nagyon szegény, nyomorúságos és szomorú volt, ez az emlék kísértette hát őt akkor is, amikor kései képzeletében megkísértette őt a város háborús arca. „E megidézésekben aligha jelenhetik meg hajdani valóságos arányaiban árnyalatival, hiszen a sérülések, amiket belém írt az idő, azok sem igazodtak mértékhez, arányhoz – egy szerkezet zűrzavara öltött bennük testet. Gyermekkorom első észleléseim óta egy ember-dzsungelben telt. A családi kör sem lehetett más, mint része az egésznek, az ősvadonnak, a városnak, mely ugyancsak része volt a tágabb vad világnak, a Monarchiának.”[8] Ha jól értelmezi a kései olvasó a szerb Nelovankovits József gyermekkorát az Osztrák–Magyar Monarchia embertelen világa tette elviselhetetlenné, ültetett a lelkébe életre szóló traumákat. Az egykori birodalom iránti gyűlöletét és megvetését az író IV. Károly koronázási ünnepének leírásában így sűrítette össze: „Az új király egy külön erre a célra szelídített és beidomított fehér lovon fellépdelt a koronázási dombra, s az ezeréves karddal a négy égtáj felé csapott. Keletre a románok feje felé suhintott, délre a szerbek és horvátok felé, északra a szlovákoknak, cseheknek, és nyugatra az európai kultúrának izent pallosával, mintegy jelképeként annak, hogy a nyugat hiába is dörömbölne a határokon, a mi síkságunkra és hegyeink közé csak fejvesztés terhe alatt juthat be. A románoknak, cseheknek, tótoknak, horvátoknak és szerbeknek pedig: kuss. Eme erőtlen, de épp erőtlenségében jelképes suhintások egy véres és züllött nyár fölött szisszentek el. Az országot pedig gyásszal, éhezéssel kevert ünneplés felemás zaja verte fel, hogy egy percre elnyomja az egyre hangosabb jajveszékelést és átkozódást, ami egyre vészterhesebben gomolygott az ezeréves karddal megfenyegetett négy égtáj fölött.”[9] Azt, hogy a koronázás napján a Monarchia fölött nem sütött ki a nap, helyette sűrű, sötét felhők fedték az eget, a temesvári polgárok körében többen ugyancsak aggasztó jelnek vélték.

Aztán Temesvárt is elérte az összeomlás és a forradalmak szele, „az urak a saját fejük fölött gyújtják föl a házat. A horvátok, a szerbek, a csehek, a tótok, az ukránok és a lengyelek után most már a románok is csak arra várnak, hogy darabokra tépjék a miniszterek és a generálisok Monarchiáját.”[10] A gyárakban, ezen a komor ólomszínű, nehezen hömpölygő órán leállt a munka – olvasható az erősen bolseviki színezetű stancákban –, a munkásnők kiözönlöttek a kapukon, futva igyekeztek a Belső város felé. Némely asszony csecsemőjét hurcolta a karján, a pólya foszlányaiban és a takaróban még a bölcsőde áporodott és savanyú szagával, „de a sápadt és vörös szemű gyerekek fájdalmasan forgolódó feje körül nem látszott glória, nem hirdette semmi a reménységet, hogy ezekből az apróságokból egyszer talán mégiscsak emberibb ember lesz egy emberi világban”.[11] Csupán a szerb nemzetiségű polgárok jártak-keltek fölemelt fejjel, kidüllesztett mellel az ijedelemben és a zavarban. Sejtelmesen és titokzatosan, ugyanakkor biztatóan néztek egymásra, mosolyuk, fölényes megjegyzéseik mintha azt sejtették volna, hogy várnak valamire, tudnak valamiről, amit a város többi lakósa előtt rejtegetnek. Az utcasarkon azután Péter, a fiatal, ragadozóra emlékeztető fogsorú, derűs fiatal tengeri farkas – a proletár – megszólalt: „Majd meglátod Ferenc bácsi – mondta nevetve apámnak –, baltával jönnek a hegyekből a románok a maguk híres magyar úrivárosaira, főispánjaikra, alispánjaikra, fináncaikra, csendőreire meg bankjaikra”.[12] A mondottak hallatán az író – saját bevallása szerint – a hetedik mennyországban érezte magát, boldog elragadtatással hallgatta a forradalmár fölszólalását. Addig soha életemben nem volt olyan bűvölő, csodálatos félóra, mint az, amíg Péter mesélt az eljövő szabadságról. „Ma már tudom, több, más volt ő, másfajta ember, újfajta lélek, amely a tisztjeitől meggyötört, megalázott legénységű cattarói hadihajókon az első világháború összeomlásában fogant, egy más és jobbreményű világról szőtt álom lázában.”[13] És lehulltak a falevelek… És a lehullott falevelek ellepték az utcákat, a tereket, a ligeteket és a temetőket, akárha egészen és mindörökre elborítanák a várost, mintha el akarnák tüntetni a föld színéről, amint azt a polgári híréhez és erkölcséhez mérten – Méliusz József szerint – valóban megérdemelné. Azon az őszön végleg szertefoszlott a nyugalom, az a nyugalom, amely valójában csupán a város lakóinak az ábrándvilágában létezett, melyet akár „polgári rendnek” is nevezhettek volna, ám az a valóságban „soha nem is létezett”.

Délkelet felé, a hegyek irányában lángokban állt az ég alja. Arrafelé, a Monarchia szélén románok laktak, akik „éheztek és nyomorogtak, nem egy faluban talán alig előrehaladottabb állapotban, mint a dák időkben, melyekre azokon a helyeken egy-egy várfal romja figyelmeztet ma is”. Onnan ereszkedtek alá a völgy felé a parasztok, ki tudja, honnan, kitől értesülve, hogy most a város felé kell menniük, „nemcsak végső leszámolásra, de segítségre is egy mérhetetlen erőnek, amelytől ők is függtek, a városi szegénynépnek, legalább erre biztatták őket a lázadó katonaszökevények”. A kastélyok és a hegyek közé épített, a déli határ védelmére berendezett kaszárnyák lángokban álltak – az utolsóknak ott maradt katonák gyújtották fel –, és „a lángokban maga a Monarchia égett el”.[14]

Idegen, fegyveres katonák jelentek meg Temesvár utcáin. Győztesként érkeztek és álmatag tekintettel néztek körül, s igen csalódottan láthatták a szegénységet. „A tájban az elmerült emlékek fölött mindössze egyszerű és végzettől dúlt jellegtelen emberi dolgok lapultak, elmaradottság, szegénység, közönségesség, tudatlanság, gyávaság, a talmiság olcsó rizspora alatt.”[15] Méliusz József szerint ilyen lehetett a táj ebben a szétfoszló, darabokra szakadó országban mindenfelé. „A győzők vashengere dübörgött minden irányból, és ha négy éven át nem gondolkoztunk azon, ami körülöttünk folyik, most hirtelen feleszméltünk, hogy itt a büntetés, íme, a törvényszerű következménye mindannak, amit tettünk. Megszálltak!”[16] Temesvárra boldogságtól sugárzó arccal megérkeztek a megaláztatásban élő magyarok, románok, németek és szerbek fölszabadítására a megszálló szerb katonák.

A városban a régi világnak egyszerre nyoma veszett. Eltűnt az osztrák–magyar ezüstkor hazug derűje, mintha a megszálló idegenek előtt fölengedett volna a téli fagy is. „És most, íme, diadalmasan meghúzták a szerb templom mohos tornyában, városrészünk főterén a rekedt harangokat. Jöttek a szerbek. Ez elkerülhetetlen volt. Nem lenne igazság e földön, ha nem vonultak volna be a bukott városba, hogy megalázzák, hogy nyakára tegyék a lábukat, s bár rövid időre, de emlékeztessenek bennünket, kik és mik voltunk, és milyenek voltunk hozzájuk mi.”[17] A magyar nemzet a múltban mérhetetlen bűnöket követett el a vele együtt élő népek ellen, s az írónak, Méliusz Józsefnek fájt, hogy mások – a szerbek – döntötték le és hordták el nemzeti szégyenünk tanújelét, Mária Terézia szobrát. Akkor döbbent rá: „Ausztria, s a Habsburgok uralma csak szégyen volt nekünk.”[18] A város magyar lakosságának menekülni kellett. Otthon a falakon látszottak a kitépett szögek helyei, a ház takarékos gazdája még a képkampókat is gondosan kihúzta a falból. „Menni kellett innen. Ez a börtön, a gyermekkor szenvedéssel telt világa kiürült, nem volt már miért maradni.”[19]

Milyen életet élhetett az az ember, aki felnőtt fejjel mérhetetlen megvetéssel átkozza el a gyermekkor világának minden pillanatát? Nagyon kellett gyűlölnie a szülői házat, a várost, a városlakókat ahhoz, hogy még az emléküket is válogatott szidalmakkal illesse. A gyermek Nelovankovits József még nem sejthette, hogy felnőtt Méliusz Józsefként úgy érhet el a tisztánlátás küszöbére, „ha megsemmisíti magában a kispolgárt, a polgárt, a megtagadó vallomással; s azzal önmagában is elítéli osztályát”.[20] Kit is, mit is kell valójában elítélni? A gyermekkort, gyermeki önmagát, a családot, a szülőket-nagyszülőket, a tanítókat, az ismerősöket, a várost, az országot, a népet, a magyar nemzetet, annak történelmét, hagyományait és örökségét! Bolseviki osztályharcos indulattal „a múltat végkép eltörölni” ahhoz, hogy kommunizmus üdvtana szolgájának új otthont teremtsen!

„A magyar korona minden magyar rög és minden termés és minden aratás”

A kommunista író, Méliusz József vörös lelkéről-szelleméről sok mindent elárul az, ahogyan a Város a ködben című regényében a magyarságról, általában a nemzetről vélekedett. A magyarországi pályatárs, Tormay Cécile Bujdosó könyv – Feljegyzések 1918–1919-ből című munkájában úgy vélte, a magyar Szent Korona nem ékszer, nem pompa és nem dísz, de lényegét tekintve maga a történelmi Magyarország. Királyságok jöttek és mentek a földön, nem volt azonban népe a világnak, amelynek valaha is azt jelentette volna a koronája, mint amit a Szent Korona a magyar nemzetnek jelent. „A magyar korona minden magyar rög és minden termés és minden aratás.” A vörösök, a Tanácsköztársaság szolgálói, akik 1919-ben átkot mondtak rá, nemcsak a koronát tépik le az ország fejéről, hanem azt is sárba tiporták, ami egykor voltunk, és ami lehetünk. „A hazaárulók és a hazátlanok tábora szentségtörő kézzel letaszította helyéről Szent István koronáját. Ők azt hitték, hogy a király fejéről taszítják le. Pedig ez a korona nem csak a király fején volt. Mint egy aranyabroncs, az fogta össze a Kárpátok óriási láncait, Erdélyt, az Adria kék öblét, Horvátországot és Szlavóniát, a róna egész birodalmát, melynél területében egységesebb ország nincs Európa földjén. És most, hogy az aranyabroncs nem fogja többé össze, széthull és bomlik az, ami végtelen időkön át egy volt.”[21] Másként látta a Szent Koronát, Magyarországot, és a magyar nemzetet az, aki a Korona sárba tiprói sorába tartozott.  Mi a haza? – kérdezte Város a ködben című munkájában osztályharcos mivoltát meglelő Nelovankovits Méliusz József. Nézetét így foglalta össze: „A haza az a földterület, amelyen a jólét utáni törekvésben, hajszában mind följebb és följebb jutunk a fizetési ranglétrán, a vagyon lépcsőfokain. Ebben a hazában, aki gyűjteni tud, aki ehhez ért, az gyűjthet.”[22] A haza az a hivatal, amely tisztviselő fiait nem hagyja cserben, mert tudja, milyen fontos a haszon! A Nagy Háború poklában, amikor a frontokon milliók haltak meg Méliusz József a kommunizmus elkötelezettjeként úgy vélte: „egy mohó kaszt minősítette itt magát nemzetté – nemcsak a Garnison Menage-ban, de az egész hadseregben és csatolt társadalmi területein, amelynek erkölcse és gyakorlata a tolvajlás és a rablás volt. Ezek és ilyenek voltunk mi »magyarok« [sic], és mi »hazafiak« [sic] azok is, akik az ősök, a hét vezér közöl az egyikre hivatkozhattak, a fél vagy negyedvérűek és a tisztára »idegenből« asszimiláltak is, hagy egyetértésben, és még csak nem is gondolva arra, hogy egymás származását piszkálják.”[23] Valahol itt, ezeken az ideológiai alapokon született meg a „baloldali magyar irodalom”, melynek hűséges szolgálói fél évszázadon át átkot szórtak a polgári korszak minden írójára, minden irodalmi intézményére, irodalmi fórumára. Méliusz Józsefet évtizedeken át kora tanítómestereként tartotta számon a kommunista hatalom. A Város a ködben című regényének 1969-es bukaresti kiadása végén a szerkesztő a kéziratról egy bizonyos A. J. 1957-es lektori jelentéséből kiemelte: „Az olvasónak az az érzése, hogy az író csupán alibinek választotta ezt a témát. A kötet az öncélú irodalmi mű prototípusa.[24] Méliusz József esetében 1938–1940-ben is az átok, az átkozódás szándéka vezette a tollát.

Irodalom

Somogyváry Gyula: Virágzik a mandula; Budapest – Auktor Könyvkiadó, 2002. 330 p. – Első kiadása Singer és Wolfner Irodalmi Intézet R.-T. 1933. Második kiadás: Budapest – Auktor Könyvkiadó, 2002. 330 p.

Somogyváry Gyula: És Mihály harcolt…; Budapest – Auktor Könyvkiadó, 2002. 385 p.

Somogyváry Gyula: Ne sárgulj fűzfa; Budapest – Auktor Könyvkiadó, 2002. 449 p.

Nemeskürty István: Előszó a második kiadáshoz; In: Somogyváry Gyula: Virágzik a mandula; Budapest – Auktor Könyvkiadó, 2002. 5–11. p.

Szeghalmi Elemér: Egy élet drámája – Somogyváry Gyula; Új Ember, 2005. május 22. (LXI. évf. 21.) 14. p.

Tormay Cécile: Bujdosó könyv – Feljegyzések 1918–1919-ből; Budapest – Gede Testvérek Bt. 2003. 501 [2] p. Eredeti kiadás: Tormay Cécile: Bujdosó könyv – I. Az őszirózsás forradalom; Budapest – Rózsavölgyi Kiadó, 1920. és Tormay Cécile: Bujdosó könyv – II. A proletárdiktatúra; Budapest – Pallas Kiadó, 1921.

Szerb Antal: Tormay Cécile; Nyugat, 1937. május (5. szám), 350–352. p.

Kollarits Krisztina: Egy bujdosó írónő – Tormay Cécile; Vasszilvágy – Magyar Nyugat Kiadó, 2010. 334 p.

Kollarits Krisztina: „Szereplője lettem a halálos, komor tragédiának” – Tormay Cécile Bujdosó könyve; Magyar Napló, 2010. március 20–29. p.

Kollarits Krisztina: A Nobel-díj árnyékában – Herczeg Ferenc, Szabó Dezső, Tormay Cécile; Magyar Napló, 2011. december, 35–42. p.

Méliusz József: Város a ködben; Bukarest – Ifjúsági Könyvkiadó, 1969. 479 p.

Kovács Szabolcs: Teológusból kommunista – Méliusz József életútja; Erdélyi Krónika Történelmi Portál, 2022. január 11. https://muvelodes.net



[1]             Méliusz József: Város a ködben; Bukarest – Ifjúsági Könyvkiadó, 1969. 281. p.

[2]              Uo. 9. p.

[3]              Uo. 14. p.

[4]              Uo. 39. p.

[5]              Uo. 46. p.

[6]              Uo. 120. p.

[7]              Uo. 164. p.

[8]              Uo. 26–27. p.

[9]              Uo. 252. p.

[10]            Uo. 173. p.

[11]            Uo. 223. p.

[12]            Uo. 332. p.

[13]            Uo. 331. p.

[14]            Uo. 355. p.

[15]            Uo. 393. p.

[16]            Uo. 396. p.

[17]            Uo. 406. p.

[18]            Uo. 414. p.

[19]            Uo. 259. p.

[20]            Uo. 390. p.

[21]            Tormay Cécile: Bujdosó könyv – Feljegyzések 1918–1919-ből; Budapest – Gede Testvérek Bt. 2003. 135. p.

[22]            Méliusz József: Város a ködben; Bukarest – Ifjúsági Könyvkiadó, 1969. 13. p.

[23]            Uo. 137. p.

[24]            Uo. 471. p.