Szabadka nagy szülöttje, az egyetemes magyarság szellemi életének egyik kimagasló egyénisége, Kosztolányi Dezső vallja a verseiről: „A művészet, a tudomány fokonként eltávolodott az emberi hangtól, műveltségünk súlypontja a betűre helyeződött. Az ősi közlőforma azonban a szó volt. Ezt ösztönösen érezzük, valahányszor verset szavalnak. Ünnepi borzongás fut át rajtunk, hogy a szóval, mely a könyvben térbeli életet élt, az időben találkozunk. Ezáltal válik a költészet igazán időbeli művészetté. Halljuk, amint a hangok elmúlnak egymás után, mint az élet. Másrészt tudjuk, hogy a vers nem múlik el. E kudarc és diadal együtt jelképezi a költőnek a végtelennel való küzdelmét, ki emberi nyelven nyújtja az istenit: A mulandóság formájában az örökkévalót!”
Igen. Az ősi közlőforma azonban a szó volt, és az is maradt! Gondoljunk csak Juhász Gyula versére:
Szavak, csodálatos szavak,
Békítenek, lázítanak.
Eldöntenek egy életet,
Följárnak, mint kísértetek.
Szárnyalnak, mint a gondolat.
Görnyedve hordanak gondokat.
Világokat jelentenek.
Meghaltál, ha már nincsenek.
Dalolnak és dadognak ők,
Gügyögnek, mint a szeretők.
Ölnek és feltámasztanak.
Szavak, csodálatos szavak!
Őszintén bevallom, hogy számomra ajándék, ha egy-egy iskolai vagy más jellegű ünnepség alkalmából, a kisiskolások, de nem egy alkalommal az óvodások, verset mondanak, szavalnak. Hallgatom őket csendes áhítattal. S, ugye, ha tudjuk, hogy a vers a könyvben halott, akkor világos, hogy ők, a kis emberpalánták keltik életre, ők támasztják föl papírsírjából a költő sorait.
Nemrég neves etnográfusunkkal, Szőke Annával, a kis óvodásokról beszélgettünk. Nem titkolt lelkesedéssel említettem meg, hogy élmény volt számomra, ahogy verset mondtak, szavaltak. Egyszerűen meglepett az az érettség, amellyel a verset tolmácsolták. Szőke Anna csendesen válaszolt: Igen, sokszor meglepi az embert a kis óvodások magatartása, lelki világuk csodálatos gazdagsága. S az egyetemes magyar szellemiség világának egyik jelentős egyéniségének, Pomogáts Bélának az óvodásokra vonatkozó állítását említette: „Egy nemzet sorsa van a kezükben!”
Kosztolányi
Amikor a versről beszélünk, akkor óhatatlanul meg kell említeni Bácsfeketehegyet, versmondóink csodálatos kis oázisát és Hajvert Ákos nevét, aki a küldetéstudat mélységes elhivatottságával igyekszik a kicsiknek és a nagyoknak is egyaránt mélyen a lelkükbe ágyazni a szavak csodálatos szépségét, árnyalatainak sokszínűségét!
S itt szeretném nemcsak pusztán megemlíteni, hanem mélységes meggyőződéssel hangsúlyozni, hogy a Mozdulj! Petőfi! vajdasági programsorozat keretében a VM4K, a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesülete és az újvidéki Petőfi Sándor MMK által meghirdetett Petőfi-szavalóverseny minden tekintetben emlékezetes, rendhagyó esemény lesz, amely a déli végeken élő magyarság szellemi és erkölcsi életének erőteljes kibontakozását szolgálja. Nem tudom, hogy ki álmodta meg az említett versenyt, nem tudom, hogy ki ajándékozott meg bennünket egy ilyen, a látszólag mindennapos eseménnyel, amely, ugye, ha csak egy kicsit is belegondoltunk, akkor világos lesz előttünk, hogy a Petőfi-szavalóverseny nagyon messze van a mindennapos szavunk fogalmától.
Jókai Mór írta a világszabadság költőjéről, a magyar nemzet nagy fiáról, Petőfi Sándorról: „Míg élt, az egész hazát besugározta fényével, holta után körülragyogta az egész földet és lánglelkű sugarainál melegszenek a kerek világ minden népei! Irigylésre méltó volt élete, irigylésre méltó meghalása, irigylése méltó halhatatlanná léte. A szabad szó bilincsbe volt verve, de ha járnia nem lehetett, voltak szárnyai, tudott repülni. E szárnycsattogást, keverve lánccsörgetéssel halljuk Petőfi költészetébe. A kunyhónak, a pusztának, a népnek jogát!”
Az említett szavalóverseny befejező részére, a döntőre, Újvidéken, a Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központ épületében kerül sor 2023. március 11-én. S újra, csak az őszinte elismerés, köszönet hangján említem/említhetem meg, hogy az említett eseményen hat korosztály szavalói lépnek majd a közönség elé. A kicsik és a nagyok. S azok, az egymás utáni nemzedékek szavalói, lánglelkű költőnk, Petőfi Sándor verseit tolmácsolják. Igen! S azoknak a verseknek, csodálatos szavaknak a szellemisége, az üzenete, megtartó, felemelő üzenete öleli magához a közönséget! S ez lesz a nagyon szép, a felejthetetlen, és ekkor döbbenünk rá, hogy Petőfi itt van velünk, bennünk, lelkünk legmélyén.
Befejezésül álljon itt Szilágyi Dezső pesti írónak a kiskőrösi Petőfi-szülőház emlékkönyvébe bejegyzett versének utolsó versszaka:
Ha pusztán Petőfi lelke jár,
Lelke magvából istenek születnek.
S Petőfi holtra sanyargatott népe
A szabadság nevében áll majd talpra…
S minden halálon, mindenen át
övé lesz a jog, övé a világ!
(Kiskőrös, 1918. október 2-a)
