2024. április 27., szombat

Szociális háló, lyukakkal

Három madzaggal átkötözött dobozzal meg két ócska bőrönddel költözött be pontosan 50 éve, szilveszterkor a második emeletre. A taxi elég lestrapált szürke jármű volt, és az egész úton morgolódó sofőr úgy dobálta ki a járdára a csomagtartóba zsúfolt holmiját, mintha leprás lett volna. A borravalót kevesellte, s dühében úgy adott gázt, hogy a kipörgő kerekek latyakkal takarták be a kabátját. Nem mintha érdekelte volna.
– Sikerült! Sikerült! – legszívesebben kiabált volna, vagy táncra perdül ott a kicsit még mészszagú négyemeletes ház előtt, de sejtette, itt is kíváncsi tekintetek fürkészik a félig leeresztett vagy félig felhúzott redőnyök mögül, mindez nézőpont kérdése. Nézőpont! Azért egy kis nevetést megengedett magának, s tényleg csak egy kis finom sasszét balra, aztán jobbra. Kit érdekelt a sáros kabát meg a félig kinyílt doboz, amikor új élet vár rá, s micsoda élet! Tele csodával, sikerrel, hírnévvel! Igen, mindezt megírták a csillagok, s amúgy is fel kellett jönni abból a kisvárosból, ahol szuszogó, kövérkés nevelőapja minden lépésébe belekötött. Kislányként még csak elviselte, de 16 után azért már nagyon kínos volt, anyja meg csak csitította, hogy ne feleseljen, mert apuka csak jót akar.
– Azt már nem! – vágta oda. – Nekem aztán nem apu, van nekem igazi!
Anyja meg elfordult, zavarában majdnem a nagyszobába vitte be a zöldséget a konyha helyett. Sose beszélt az apjáról, még a nevét se tudta meg, mikor utána tudott volna már nézni, nem volt, akit megkérdezzen. Nagykorú lett, március 11-én, 12-én költözött. Fel a fővárosba! Anyai örökségéből tellett erre az egy plusz félszobás lakótelepi kis lakásra. Akkor még azt hitte, néhány hónapig marad, aztán nagyobbra cseréli, a különbözetet meg kifizeti részletekben. Aztán kertes háza lesz, talán fenn a Duna fölé magasodó elegáns negyedben. Mindent lehet, csak akarni kell! Elteltek az évek, elsuhantak.
A napok nehezek voltak, sikertelenek, szürkék és végtelenül unalmasak. Mindig ismétlődő meghallgatások, visszautasítások, várakozások.

Pixabay

Pixabay

– Fogyjon le, hízzon egy keveset, nevessen, most sírjon, mi az, hogy nem tud parancsszóra, forduljon meg gyorsan kétszer, szavaljon el egy vidám verset, milyen hangszeren játszik, hogyhogy nem ismeri a legújabb operett betétdalát, és miért gondolja, hogy színésznő lesz ilyen alakkal, vékony lábakkal, nyávogó hanggal, kicsit csorba a metszőfoga és így tovább. Te jó ég, hogy mi mindenen ment keresztül! Aztán egyszer szerepelt egy reklámban, kávét ivott, két hét múlva felhívták a filmgyárból, hogy egy betyáros filmben szaladni kell a lovas csendőrök előtt, mezítláb a tarlón. Nem is tudja, hányan voltak, két napig felvétel volt, a lábát véresre marta a föld meg a szúrós növény, fene tudja, mi volt a neve. A pusztán hőség volt, órákig álltak a lajtos kocsinál egy korty langyos vízért. Kétszer megnézte a filmet, de sose fedezte fel magát, lehet, hogy kivágták, pont őt. De legalább rendesen megfizették. A fél honorárium ráment, hogy kenőcsöt vegyen, meg rendbe tetesse a lábát a pedikűrösnél.
– Színésznő vagyok – sejpegte, amikor kérdezték a foglalkozását, és nem vette észre, ahogy összemosolyognak a háta mögött. Aztán kapott egy segédkönyvtárosi állást az egyik színházban. Szeretett ott dolgozni, bár alamizsnát kapott fizetség gyanánt, de a büfében figyelhette, ahogy a nagynevű szubrett hosszú szipkából szív valami fertelmes büdös dohányt, és ahogy nevetett, rúzsfoltok éktelenítették kicsit sárgás fogsorát. S neki is csorba volt a metszőfoga! Ez fájt. Hogy ő szebb, fiatalabb, és mégsem ő ül ott a két rendező között kacéran, hanem napi hat órában kutakodik a poros régi filmmagazinok között, régi szerepkönyvekben matat. Egyszer bejött a korszak szépfiúja, és nevetve úgy csinált, mintha kezet akarna csókolni neki. Neki! Akkor úgy érezte, a szerencse rámosolyog, már látta magát a férfi oldalán elegáns bézs ruhában, kacér kis kalapkában, de aztán megjött az ügyeletes szerető, és megbökte, hogy húzzon már az útból, napokig szúrt az oldala. Utána elfogadta, hogy nem színpadra, nem filmre való, szorgalmas volt, szürke egérke lett, még csak rúzst se használt, s valahogy elvégzett egy középfokú iskolát, s ott maradt a könyvtárban. A lakásában már volt persze bútor, a szekrényben két kabát lógott, egy körömcipő az elegáns estélyi alatt, de sose vette fel, csak egyszer szilveszterkor, otthon. Sose hívták meg sehova. Egyedül élt, esténként régi forgatókönyveket nézegetett. Fiatalon Júlia szerepét tudta betéve, aztán a dajkáét.

Sose kért senkitől semmit, a 12 lakásos házban senkit sem ismert, épp csak köszönt. A nyugdíját mindig beosztotta, fillérre kiszámolva. Senki sem látogatta, levelet se kapott. Még csak tévét se vett, a kis rádió ott recsegett a konyhaablakban, de aztán elromlott, kidobta.
Ennyi erővel egy lakatlan szigeten is élhetnék, gondolta. Hetente egyszer ment el bevásárolni, nem nagyon érdekelte az étel, valamit összekotyvasztott, valami meleg levesfélét. Orvosnál is csak akkor volt, mikor a védőoltásokat be lehetett adatni.
Négy nap is eltelt az új évből, amikor a szomszédnak feltűnt, hogy a lenti postaládából nem szedte ki a számlákat, rázörgette az ajtót, látta, bent van a kulcs. Ő hívta ki a mentőt is.
A kórházban senki se látogatta meg, intenzíven amúgy se lehet. A legközelebbi hozzátartozó rovata üresen maradt. A szomszéd azon töprengett, hogyan lehetne megszerezni a lakást, ha esetleg úgy alakulna a dolog. Sose lehet tudni, meg amúgy is, ő segített egyedül hogyishívják néninek.
A postaládára csak a vezetéknév volt ráfirkálva, fekete filccel.