A selyem szelídítője

Sokrétű a zombori származású Janovics Erika iparművészeti munkássága, hiszen majdnem két évtizede színházi jelmezek és bábok kerülnek ki kezei közül, emellett könyvillusztrálással és selyemművészettel is foglalkozik. Megfestett selymeiből sálakat, sapkákat, táskákat készít, amelyeket immár a franciák is megcsodálhattak, hiszen Erika kiállítóként a közelmúltban részt vett a Silk in Lyon fesztiválon, amely a szingapúri után a világ második legnagyobb selyemexpója. E neves kiállítás apropóján Lyonról, divatról, franciás eleganciáról, a selyemhez fűződő vonzalmáról és jövőbeni terveiről beszélgettem vele szabadkai otthonában.

Erikánál mindig kellemes a vendégeskedés. Már a folyosón gyerekrajzok fogadják az érkezőt, a házban teaillat terjeng, a nappaliban kényelem és harmónia. Ez alkalommal sincs ez másként, talán csak az a különbség, hogy most nem munkatársi és nem barátnői, hanem újságírói minőségben érkezem hozzá, hogy a franciaországi útjáról, kiállítási élményeiről faggassam. Frissen készített kapucsínóval fogad. Az aromás főzet kézműves bögrében gőzölög egy kisasztalon. Az asztalközépen hímzett terítő, egy tányéron mutatós házi sütik, mellette apró csecsebecsék. Jókedvűen huppanunk le a díványra, alig tudok betelni az ünneplőbe öltöztetett nappali hangulatával. A szoba éke a sarokban álló karácsonyfa, minden évben Mikuláskor feldíszítik, szeretik a sokáig tartó karácsonyi hangulatot. A falakon selyemképek, odébb egy próbababa nyakában selyemsál, karfán csüng amott egy selyemből készült táska. Akár ha tárlaton lennénk – jegyzem meg elismerően, hiszen Erika mini kiállítóteret varázsolt a nappaliba, ideális környezetet beszélgetésünkhöz.

Ha nem színházi jelmezterveket vagy bábokat készít, vagy nem illusztrál éppen, akkor legszívesebben selyemmunkákban éli ki a kreativitását – magyarázza, és megpróbálja felidézni a kezdeteket. Nehéz meghatározni, mikortól érdekli a selyemművészet, de abban biztos, hogy már gyerekkorában kialakult ez a „szerelem”.

– A családunkban benne él a kézműveskedés hagyománya, értékeljük a kézzel készített tárgyakat. A nagymamám varrónő volt. Szeretett selyemmel dolgozni, ejtőernyőselyemnek hívta, hiszen régen abból készítették az ejtőernyőket. Sok selyemanyagot, kisebb-nagyobb darabokat örököltem tőle. Ezeken kezdtem el tanulni, kísérletezni. Később az újvidéki Bogdan Šuput Iparművészeti Iskola textil szakán jó alapokat kaptunk, ott tanultam először a selyemfestésről. A Belgrádi Művészeti Egyetem Iparművészeti Karán külön tanfolyamokon sajátítottam el a festés és batikolás csínját-bínját, a budapesti posztgraduális képzésen pedig a látványtervezés-bábtervezés kapcsán tökéletesíthettem a technikai tudásomat – sorolja Erika, majd bólogatva helyesel megjegyzésemre, hogy ezek után nyilván már csak egy lépés volt számára a selyemtáskák, kalapok, sálak, képek készítése, amelyekből több csoportos, valamint egy újvidéki és két szabadkai önálló kiállítás született.

Ez utóbbiak egyikén ismertem meg jómagam is Erika alkotásainak sajátos szín- és formavilágát – képein, használati tárgyain mintha a magyar népi díszítőművészet és népmesekincs jutna kifejezésre. Jellegzetes famotívumai az égig érő fát, kacskaringói a varrottasok gránátalmáit és virágmintáit idézik meg. A halak pedig, a sáfrányszín, napsárga és rőtbe hajló halak, egyszerre mesések és álomszerűek. Selyemből teremtett világ csodalényei.

– Kedvenceim a halak, a különböző növények, virágok, főképp a napraforgó és a tavirózsa – válaszolja a legkedvesebb motívumait firtató kérdésemre, majd Bezdánról és a Korlátos tavon nyíló fehér és sárga tavirózsákról mesél, amiket már sokszor megcsodált és megörökített selyemre festve. A felvetett népművészeti kötődése kapcsán igazat ad nekem. Jól látom, mondja, valóban megihletik a népies motívumok, legújabban például a bunyevác népviselet múzeumban őrzött mintáit tanulmányozza. Az eredeti népviselethez lyoni selymet használtak a bunyevácok – tudom meg tőle, s megállapítjuk, hogy lám, ez is egy kapocs Lyonhoz, a selyemgyártás hajdani központjához, amelyhez immár ő maga is kötődik valamelyest.

Elő is kerülnek azonmód a november végén megrendezett selyemkiállításon készült fotói. Miközben kortyoljuk bögréink tartalmát, telefonján peregnek a képek, és megelevenedik előttünk Franciaország textiliparának ikonikus központja: Lyon. Hangulatos utcáival, az óvárosi házakat összekötő kis folyosókkal és lépcsőkkel – amelyeket egykor a selyemkereskedők használtak, hogy gyorsabban szállíthassák a finom kelméket –, a gondozott parkokkal és stílusosan öltözött járókelőkkel. A selyemkiállításnak otthont adó Palais de la Bourse pedig egy pompás neoreneszánsz palota, amely a fesztivál néhány napjára a selyem fellegvárává változik.

A nagy eseményen kiállítások, bemutatók és workshopok révén lehetőség nyílik a selyemgyártás megismerésére, amely Lyon múltjának fontos részét képezi. A tanösvényeken végig követhető az egész gyártási folyamat a selyemhernyók tenyésztésétől a selyemszövet létrehozásáig, annak ipari felhasználásáig, sőt az idei kiállításon a selyemhulladék hasznosítása volt a központi téma.

– Számomra ez nem jelentett nagy újdonságot, hiszen szinte minden alkotásomat anyagdarabokból készítem, az viszont fontos, hogy világszinten a szövetmaradék felhasználásának különböző módjait keresik, mert évente rengeteg textilhulladék keletkezik. A kísérletezések innovációkat is eredményeznek, például az idei selyemexpó „sztárja” az illatos selyemanyag volt, amely használat során sem veszít az illatából – meséli Erika. Kérdésemre, hogy számára mi volt e kiállítás hozadéka, azonnal rávágja, hogy elsősorban az élmény, másodsorban a megmutatkozási lehetőség, harmadsorban pedig a bővülő szakértelme. A több száz stand között elhaladva selyemtermékek sokaságát tekintheti meg az ember: dísztárgyak, használati tárgyak, csecsebecsék, képző- és iparművészeti alkotások között válogathat, felmérheti, hol tart a szakma, ötletelhet, ihleteket gyűjthet, nem utolsósorban pedig olyan ismeretségeket köthet, amelyek segíthetik szakmai fejlődését.

– Ha szemfüles az ember, mindenkitől elleshet valamit, ami a hasznára válhat. Hát még egy olyan inspiratív közegben, mint a lyoni! Igaz ez még akkor is, ha a selyemművészetben a tradíciók adottak, legfeljebb a technológia változik. Újfajta festékek és kontúranyagok jelennek meg, amelyek elősegíthetik, hogy gyorsabban készüljön el egy-egy alkotás, azonban gyakorlott kézre, szakmai jártasságra, művészi látásmódra mindig szükség van. Esetemben az alkotás egyfajta meditatív folyamat. Olyankor kizárom a külvilágot, és csak ketten vagyunk jelen: a fehér selyemszövet és én. A finom és puha, ugyanakkor vad és megszelídítetlen anyag, amelyről sohase tudni előre, hogy hogyan fogadja majd be a színeket, hogyan engedi kibontakozni a formákat, hagyja-e, hogy irányítsam a minták alakulását. A selyemfestés, az akvarelltechnikához hasonlóan, a pillanat művészete. Vannak persze kontúrok, fogások, amelyekkel szabályozható a festék terjedése az anyagon, de minden egyes felvitt réteg újabb meglepetést hozhat. A selyemfestő az anyagot zabolázza meg a színkezelés során. Megszelídíti a selymet – kacsint beszélgetőpartnerem, és a beavatottak mosolyával fogadja kérdésem, hogy honnan lehet tudni, mikor készült el egy selyemfestmény. Az írott szövegen mindig lehet ezt-azt változtatni – célzok magyarázatképpen saját „terepemre”, ám Erika felvilágosít, hogy a selyemmel más a helyzet. Egyértelműbb. A selyem ugyanis azáltal közli: kész az alkotás, hogy nem enged, nem szív magába több festékréteget.

Vajon benne rejlik-e már a festett anyagban a belőle készülő sál, sapka, táska? A művésznő szerint igen. A szándék legalábbis adott. Ő előre eldönti, mit szeretne majd a festett kelméből létrehozni, de megtörténhet, hogy később sapkaként hasznosul a sálnak szánt anyag, vagy a falat díszíti egy képpé vált táskaminta. Talán éppen ez a kiszámíthatatlanság a legizgalmasabb a selyemfestésben. A lyoni tapasztatait mindenesetre kamatoztatja legújabb munkáiban – meséli lelkesen, hiszen a közeljövőben A tavasz ébredése címmel tervez a tartományi székvárosban egy selyemkiállítást, amelynek készülő anyagába bele is kukkanthatok: selyemképek száradnak a napsütötte ablakpárkányon – mesés motívumok, lágy pasztellek. Terv szerint Újvidék után Lyonba utazik majd a kiállítás. S hogy Janovics Erika terveiben mi minden szerepel még emellett? Immár önálló művészként folytatja mindazt, ami az elmúlt húsz évben kitöltötte a napjait: színházi munkák, jelmeztervek, könyvillusztrációk – legújabb kötetünk, a Nincs rajta gatya című, vicces állatverseket tartalmazó gyerekkönyv utómunkálatai éppen csak lezajlottak, ő is várja hát e közös könyv megjelenését. S hogy a szabadideje ne teljen haszontalanul – doktori képzésen a régi textíliák restaurálásába szeretne beletanulni, közben pedig selymet szelídít, szab, varr, hímez. Elvégre a lyoni utáni következő lépcsőfok a szingapúri selyemkiállítás. Reméljük, hogy alkotásaival oda is eljut egyszer!