„Uraim! a világ nagyot változott. Ma mindenki anyagi jólét után törekszik, pedig e kor csak egy szegénységet kerül – a szellemi szegénységet; e nemzetnek csak egy valódi félelme lehet: a szellemi elszegényedés. Ezért kell fő gondját iskoláira fordítani. Valóban az iskola ma napi kérdés minden nemzetnek.” Az idézetet nem az aktuális napi sajtóból vettem, közel 150 évvel ezelőtt mondta ezeket a mondatokat Jámbor Pál, a latin és a francia nyelv tanára, a szabadkai főgymnasium igazgatója az 1874. július 31-én megtartott tanévzáró ünnepségen. Kiemelte: míg korábban az iskola ügyei az intézmény falain belül zajlottak, napjaikban az oktatás és nevelés általános társadalmi kérdéssé terebélyesedett. „És ez jól van így – folytatta lelkes beszédét Jámbor Pál. – Mind a tanár, mind a növendék büszkén mondhatja: jó korban születtem! – soha annyi tér nem nyílt a tehetség előtt! Soha oly nemzeti jutalom nem kísérte a munkát, mint ma! – az országgyűlés milliókat szavaz meg a nevelésre, mintha mondaná: ez a nemzet szegény, de utolsó fillérét odaadja a nevelésre a szellemi munkásnak, csak cserébe gazdagítsák fiait!” Az 1867-es kiegyezést követő évek-évtizedek Magyarországon – így Bács-Bodrog vármegyében, annak minden szegletében is – a polgári társadalom megteremtésének, intézményei kiépítésének az ideje volt, a nemzetnek szüksége volt minden teremtő erőre, jóindulatra, lendületre és lelkesedésre. A szabadkai gimnázium tanára a maga korát a munka korának nevezte, s hangsúlyozta: „a föld, a kő, a mocsár, a sivatag, a terméketlen homok mind munkást keres és a tudományhoz fordul, hogy a terméketlent megtermékenyítse, a sziklát összemorzsolja, a mocsárt kiszárítsa, a sivatagból zöld parkot alkosson.” Kiemelte: bármely pályára lépjen is az ifjú, mindenütt sokat kell tanulnia, „mert Európában ma csak egy hatalom van – a tudomány”.
Kódexmásoló szerzetes (Illusztráció – Wikipédia)
Boldog idők Magyarországa, boldog idők Európája, amikor a teremtő munka jelentette a legdrágább emberi és társadalmi értéket. Boldog tanár lehetett, aki növendékeit ezzel az üzenettel küldte az általuk választott pályára! Jámbor Pál és korának tanáregyéniségei munkájukkal fölépítették, megteremtették azt a nemzeti erőt, amellyel magyarságunk a rettenetes XX. században is megvívta a maga háborúit, csatáit. Persze kellett ehhez alkotó-teremtő szándékú ifjúság is, kellettek bátor nemzedékek, amelyek munkájukban bízva boldog eljövendőt láttak maguk előtt. A dualizmus korának Magyarországa a nemzeti liberalizmus értékteremtő korszaka volt, s mint ilyen, ma is példája annak, hogyan lehet közösségi célokért, közös értékek megteremtéséért munkálkodni. Írom mindezt 2022 karácsonyán, a tanárverések idején, az európai liberalizmus kenetes gyolcsaiba öltöztetett kommunizmus fenyegető árnyékában.
Still Nándor, a fehértemplomi m. kir. állami főgymnasium tanára néhány évvel később, 1878-ban A magyar nyelven való tanításról nem magyar közönségű helyeken fölállított középtanodákban címmel tanulmányt írt a középiskolák időszerű feladatairól. „Ha a magyar kormány tanodákat állít nemmagyar ajkú helyeken – írta Jámbor Pál pályatársa –, nem csak azt akarja, hogy az intézetek a vidék ifjúságának a tudományokban való képeztetéséről gondoskodjanak, hanem elsősorban egy fontos nemzeti missióval is megbízza, mely abban áll, hogy hazafias gondolkodást és érzelmeket öntsenek a fiatal szívekbe, és mindenekelőtt a haza nyelvére tanítsák az ifjakat.” Tanulmányában kiemelte: a feladat teljesítéséhez a nemzetiségi vidékeken is a tanári közösség minden egyes tagjának egyaránt hozzá kell járulnia, a vele járó terhekben egyformán kell osztozkodnia. Minden egyes tantárgy tanítása legyen magyar nemzeti nevelés fóruma.
Az iskolaépítési lendületre jellemző, hogy az 1880-as évek elején Magyarországon a pesti és a debreceni egyetem után a harmadik egyetem kérdése is napirendre került. A magyar kultúra ápolásának és gyarapításának terve lelkesítette Fináczy Lajos fehértemplomi gimnáziumi tanárt is, amikor a Végvidék című helyi lap 1883. november 4-i számában megjelentette Az „írók és művészek” a vidéken című írását. A vidéki, főleg másnemzetiségű polgársággal bíró nagyobb városoknak nemzeti irányba való emelése a kor legfontosabb és legsürgősebb feladata – emelte ki írásában a jeles tanár. A magyar vidék életében az iskolák és nevelőintézetek mellett a színház, a sajtó és az egyesületi élet is meghatározó szerepet vállal a nemzeti irodalom és kultúra terjesztésében. Írásában rámutatott: ezt a munkát nemcsak a honi műveltség megismertetése és terjesztése teszi nagyon kívánatossá, hanem „saját nemzeti tudatunknak és önérzetünknek tettre ébresztése czéljából is dobogó szívvel várjuk” nemzeti kultúránk újabb és újabb teljesítményének a megismerését. A magyar vidék kulturális életének fölemelése és gyarapítása tekintetében egyetlen elvárásuk, hogy az „abszolut középszerűséget” félretéve a magyar műveltség legkiválóbb termékei emeljék a magasba a polgárok lelkét és lelkesedését. Olyan irodalom érkezését várják, amellyel bátran és nyíltan büszkélkedhetnek nemzetiségi társaik előtt.
Magyarországon az 1867-es kiegyezést követő fél évszázad volt az az idő, amikor a nemzeti kultúra lényege, minden értéke és öröksége a polgári élet rendjében kibomlott, és teljes szépségében, szabadsága teljes dimenzióiban mutatta meg magát – és ebben meghatározó szerep jutott az iskoláknak és az iskolákban oktató, kiváló tanároknak. Iványi István 1904-ben közzétett, a családjának és barátainak szánt 40 évi írói munkálkodásom emlékére című, ugyancsak Szabadkán megjelent munkájának bevezető soraiban így foglalta össze az életről vallott hitvallását: „A munkálkodási kedvet Isten áldásul adta az embernek. Míg a tétlenség életuntságot és számtalan rosszat okozhat, addig a munkakedv fáradhatatlanságban csak új és új munkára buzdít, lelkesít, és igen sok tiszta lelki öröm s élvezet forrásává lesz. Mert a munkásság eredménye: az előrehaladás, a teremtés, bizony édes érzelemmel tölti el az ember lelkét, amely érzelmet a jók elismerése még fokozhat ugyan, de amely már önmagában is megnyugtató jutalmát leli sokszor igen terhes fáradozásának.” Iványi István gondolatai a legszebb, a legbölcsebb tanári hitvallások sorába tartozik, s mint ilyen, méltó az emlékezésre.
