2024. április 19., péntek

Lelkes honleány pályája a Budapest–Temesvár–Fiume háromszögben

Kánya Emília (Pest, 1828. november 10. – Fiume, 1905. december 29.), 3. rész

A szabadságharc bukása

Temesvárra visszatérve döbbenten tapasztalták a városban elhatalmasodott magyarellenes hangulatot. A forradalom idején, 1848. október 13-án a temesvári erőd katonai vezetése megtagadta az együttműködést a magyar honvédelmi minisztériummal, a katonai parancsnokság Bécs parancsára ostromállapotot hirdetett a városban, és első lépésként azonmód feloszlatták a polgári nemzetőrséget. A magyar polgárság megkísérelte ugyan az ellenállást, mire az osztrák katonaság a város piacán ágyúkat állított föl, és plakátokon meghirdette a gyülekezési tilalmat. „A katonák, még a tisztek közül is sokan, olyan tiszteletlen, kihívó viselettel csörtettek végig az utcán és nézték végig a civileket, hogy undor volt ez a rabsághoz hasonló élet” – emlékezett a temesvári forradalom utáni napokra az írónő. „Politikához akkor sem értettem, de szerettem a hazát, nemzetemet, és szívem mélyéig érintett minden nemzetellenes mozgalom és az a katonai magyarellenes hangulat, mely még a társaságra is kihatott, nekem nagy szenvedést okozott. Sötétség, kétségbeesés vette körül a szívemet. – Mit várhatunk még, mi történik még Pesten, az egész országban? Magyar érzésűnek lenni ugyanaz volt, mint forradalmárnak lenni.” A városban mindennaposak voltak a letartóztatások. „Apósomat egypár rác vagy illír ismerőse figyelmeztette: vigyázzon a fiára, a családjára, ne igen mutassa magát közhelyeken. Mert most ők itt az urak, nem a magyarok. Jól tudják ők, hogy fia Pesten véres cikkeket írt a kamarilla és a bécsi kormány ellen, és csakis apja ismert nyugodt, higgadt viselkedésének és egypár magasabb rangú katonatiszttel való összeköttetésének köszönheti, hogy még eddig nyugton hagyták az úrfit.”

Elkövetkezett a világosi fegyverletétel, amit Kánya Emília halálos döfésként élt meg. Bem és a honvédek megvert serege Lugoson át vonultak Orsova felé. De nemcsak katonák, hanem civil hivatalnokok is menekültek török földre, vagy Erdélybe. „Borzasztó volt látni a mi éhségtől, a lelki szenvedéstől elcsigázott seregünket! Alig volt már jártányi erejük a szegényeknek, akiknek azonban lelki kínjaik felülmúlták a testi szenvedést.” A kétségbeesett, elgyötört menekülők között régi barátokkal – Tavassy Lajossal és Markusovszky Gusztávval – is találkoztak. Minő viszontlátás volt ez, húsz évvel volt öregebbek, mint az utolsó találkozásukkor! „Lugoson e napok alatt a legnagyobb zűrzavar uralkodott – emlékezett a borzalmakra az emlékirat írója. – Számtalan menekülővel találkoztunk még, pokoli zsivaj, katonák átvonulása, és olyan tenger ember torlódott itt össze, hogy drága pénzen sem kaphattunk meleg ételt a vendéglőkben.”

Új élet, új szenvedés

Kánya Emília és családja hat hetet töltött Lugoson, 1849. szeptember 17-én utaztak vissza az otthonukba, Temesvárra. Borzalmas látvány volt az összelövöldözött, fölégetett, füstös város! „Minden lépten-nyomon feldúlt házak, lakatlan szobák üressége tátongott elénk! Olyik házat nem is lehetett felismerni, csak rom volt. Mindenütt a háború kegyetlen nyoma. A mi nagy, kétemeletes házunk is számtalan lövést kapott ugyan és a földszinti istálló leégett.” Volt kiért aggódni a városban is; a forradalmi napok alig zajlottak le, befogták a család régi barátját, Hofman Zakariást és Temesváron a kazamatába zárták. Hofman Zakariás sógora és társa volt a Maderspach cégnek, amely a forradalom és a szabadságharc idején Ruszkabányán gyártotta az ágyúgolyókat a magyar honvédségnek. Felesége nőtestvére volt Maderspach Károlynénak, akit 1849 nyarán egy osztrák százados nyilvánosan, a piacon, népes közönség előtt megkorbácsoltatott! „A művelt lelkű úrnő […], ez a szánalomra méltó asszony saját birtokán, saját emberei előtt ilyen szemérmetlen módon meggyalázva, majd belehalt a szégyenbe. De boldogtalan férje, Maderspach Károly nem tudta túlélni e gyalázatot és – főbe lőtte magát!” Hofman úr szomorúan panaszolta, Maderspach tragikus halálával – aki lelke, szíve, kormányzója volt az egész gyártelepnek – milyen mérhetetlen nagy veszteség érte az üzemet, amely óriási károkat szenvedtek a háború idején is, mert száz- meg százezrekre menő készleteket rekviráltak a németek anélkül, hogy fizettek volna.

A háború és a megtorlás elcsöndesedtével a család átkocsizott Ruszkabányára a Hofman és a Maderspach birtokra. Gyönyörű vidéken terült el a kis bányaváros, a hegyek, az erdők rengetegében elszórva hevertek a bányák, a kohók, az olvasztók. „Megnéztük az ércolvasztókat, megcsodáltam a finom vasmunkákat, dísztárgyakat, melyek szintén itt készültek, és láttam azt a rendet, mely itt is minden egyes épületben uralkodik, de leginkább meghatott az a nagy szeretet, mellyel az alkalmazottak (az urak, de a munkások is) fogadták egyik uruk és főnökük látogatását. Csak úgy sugárzott a szemük ezeknek az embereknek, mikor Hofman urat meglátták, aki barátságosan beszélt mindenikkel, akinek mondanivalója volt.”

A nyár folyamán Mehádiára látogattak, onnan kirándultak Orsovára, hogy végre megláthassák a híres vásárt, a scalát. Szerb és török parasztokból álló színes kavalkád tolongott a hatalmas vásáron, töméntelen keleti árucikkel, tarka ékszerekkel, szövetekkel, réz házieszközökkel és egy hosszú sor csupa édességgel, dulcsászával. „De ami leginkább lekötötte szívemet, lelkemet, az a Duna látása volt! Az én Dunámé, az én szent Gangesz folyómé, amelynek partján születtem, boldog voltam, és most, messze száműzve tőle, egyre folytak keserves könnyeim, boldogtalan életem e csillogó tanúi” – fakadt ki Kánya Emíliából az orsovai kikötőben az elmúlt évek összegyülemlett keserűsége.

1851 januárjában Temesváron a férjével egy apró kis német újságot jelentettek meg, melyet Euphrosinénak (Derűnek) neveztek el. A bukott forradalom és szabadságharc után magyar lapot kiadni nem lehetett. „A boldogult kis újság folytán összeköttetéseim voltak egypár külföldi íróval – foglalta össze az újságcsináláshoz történő kísérleteit Kánya Emília – akik nógattak, írjak tárcacikkeket, később aztán próbálkoztam egypár novellával is, melyek egy hamburgi lapban jelentek meg.” Idővel azután álnéven, vagy „jegy alatt” a Flatt Viktor szerkesztésében megjelenő Temesvarer Zeitungnak is munkatársa lett.

(Folytatjuk)