2024. április 26., péntek

A mérkőzés valódi üzenete

Ria, ria, Hungária! – skandálja a hatvanhétezres tömeg, miközben a kilencvenharmadik percben pályára lépő Kalmár Zsolt éppen a labda mögé áll egy szabadrúgásnál. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen már elkönyveltük a döntetlen végeredményt (és a közönség sem úgy szurkol, mint aki elhiszi, hogy ebből a helyzetből gól születhet), mi is ordítunk velük Dzudzsák Balázs búcsúmérkőzésen. Aztán Kalmár mégis belövi a görög kapuba a labdát. Pont oda, ahová kell, pont úgy, ahogyan kell. A stadion felrobban. Repülnek a sörök. A pillanat hevében ezrek hangja rekedhet be napokra az ordítástól. Győztünk. A hangulat hazafelé menet sem csitul. A metrómegállóban, a metróban, a mozgólépcsőn is ugrálnak, szurkolnak az emberek. Hihetetlen érzés. Egy pillanatra sem fordul meg a fejünkben, hogy másnap a környező országokban (és Magyarországon is) nem a magyar harcosok teljesítménye, az utolsó percben rúgott gól, hanem egy, a stadionban felöltött ruhadarab lehet majd a hazánkról szóló központi téma.
Pedig így történt. Dzsudzsák Balázs százkilencedik válogatottmérkőzése után ugyanis találkozott a magyar miniszterelnökkel, aki személyesen gratulált a válogatottól búcsúzó játékosnak. Ez volt minden botrány origója: utóbbi ugyanis olyan szurkolói sállal a nyakában tette meg mindezt, amelyen Nagy-Magyarország képe volt látható. Ennyi elég is volt a „nemzetközi botrányhoz”, ami végül aztán a szlovák, osztrák, ukrán nagykövetségtől a Spiegel nevű németországi lapon át egészen az amerikai székhelyű Politico újság hasábjaiig terjedt. De valóban érdemel ekkora visszhangot egy ilyen jelkép? Milyen célja lehetett a miniszterelnöknek – ha egyáltalán volt vele – egy ilyen fotó posztolásával? A kérdésre a választ néhány nappal később, Thibaud Gibelin könyvbemutatóján kaptam meg. A fiatal francia történész 2014–18 között – amikor az Európai Parlamentben dolgozott – ismerte fel, mennyire meghatározóvá vált az unióban Magyarország álláspontja, különösen a migráció kérdésében. Ekkor fordult érdeklődése hazánk felé, s eldöntötte, feltárja, mi az oka annak, hogy egy kis ország ekkora súllyal alakítja a világpolitikát. Így hazánkba jött kutatni.
– Magyarország jó példa arra, hogy egy ország az uniós szerződések mellett is képes növelni a mozgásterét és képviselni az érdekeit, ha megvan a kellő politikai akarat. Magyarországnak sokkal nagyobb politikai súlya van a világban, mint amekkorát a területe indokolna. Franciaországnak eleve nagyobb mozgástere lehetne, a politikai akarat és a stabilitás viszont hiányzik – szólt a rendezvény témát érintő kulcsmondata. Egy Nagy-Magyarországot ábrázoló jelkép tudatos megosztása mögött talán ez lehet az egyetlen racionális érv. Annak kommunikálása, demonstrálása – mind kifelé, mind befelé –, hogy a magyar nemzet nagyobb, büszkébb és erősebb annál, mint amit egy szemlélő a világtérképen tanulmányozva gondolhat rólunk. A jelkép demonstrálja, hogy minket a világ legjobb kardja edzett éles karddá: maga a nagybetűs történelem.
A megfelelő tudás birtokában levő, épeszű ember a jelenkorban egy pillanatig sem gondolhatja komolyan, hogy a magyarok területi revizionizmust fontolgatnak. A jelenség egyébként nem volt más, csak egy újságírók által kreált műbalhé. A szakma művelőinek pedig ezek után joggal tanácsolhatjuk, hogy egy ilyen karakteres sportesemény után inkább annak egyéni üzenetével foglalkozzanak. Például azzal, hogy a meccset mindig a hármas sípszóig játsszák. Hogy az utolsó, legreménytelibbnek tűnő pillanatban is érdemes küzdeni a győzelemért.