2024. április 19., péntek

Gazdasági perverziók

Furcsa dolgok történnek mostanság a gazdaságban. Részvényárak döntenek negatív és pozitív csúcsokat, árfolyamok dőlnek be, tőzsdei árak érnek el hihetetlen magasságokat. Ugyanakkor azonban azt is tapasztaljuk, hogy a gazdaság egyes szegmensei hihetetlenül gyorsan képesek alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Korábban ilyenre nem volt példa, lényegében a technológiai fejlődés és a globálizáció eredményeként fogható fel. A következő években, évtizedekben is az előttünk álló kihívásokra tankönyvszerű, könnyen alkalmazható gazdaságpolitikai megoldások nem biztos, hogy alkalmazhatóak lesznek. Időnként a mozgástér bővül, bizonyos esetekben drasztikusan beszűkül. A lehetséges megoldások keresése azt hozhatja, hogy a gazdaságpolitika gyakorlatában, de az akadémiai közgazdaságtanban is gyökeres változások lesznek. Az elmúlt fél évszázad globalizációs folyamatainak egy része még csak most mutatja meg igazi „arcát”, valódi következményeivel jelenleg szembesülünk. Az 1940-es és a 1970-es években történtek hasonló dolgok a világgazdaságban. Csak az igazán naivak gondolhatják azonban, hogy a történelem tényleg ismételné önmagát. Hasonlóságok, hasonló mintázatok, hasonló tünetek azonban vannak. Ezért aztán bizonyos tapasztalatok mégiscsak felhasználhatók, de a lényeg az, hogy új kihívásokra új, használható megoldásokat kell találni.

MÁS IDŐK, MÁS KÖRÜLMÉNYEK

Az ötven évvel ezelőtti történések, az 1970-es évek olajársokkjai és a napjainkban tapasztalható kínálati sokkok is hasonlóságokat, hasonló mintákat mutatnak. Az 1940-es években a világrend drasztikusan átrendeződött. A győztes hatalmak új nemzetközi pénzügyi rendszert alakítottak ki, a Bretton Woods-i rezsimet. Ezt úgy is szemlélhetjük azonban mint az akkori világ blokkosodásának része, a kétpólusú világrend kialakulásának „mellékhatása”. Az Oroszország elleni szankciók bevezetése számos országot arra sarkalltak, hogy megtegyék a kezdeti lépéseket a dollárrendszerről való leválásra. Újfajta tömbösödés van kialakulóban. Mindeközben sokat hallhatunk a fenntarthatóságról, a környezetvédelemről. Sajnos gyakran a valóságban ezek csak frázisok maradnak. Számos lokális, regionális és egyéb stratégia közkedvelt terminusa a fenntartható fejlődés. Pedig éppen a piacgazdaság nem ebben az irányban kezdett fejlődni. A fogyasztói társadalom termelte ki a 20. század végére azt a hosszú távon nehezen fenntartható állapotot, amit egyrészt a vagyonok, a kiváltságok és a hatalom rendkívül egyenlőtlen megoszlása, másrészt a természet fokozódó pusztítása jellemez. A társadalmi helyzet fenntarthatatlansága egyrészt annak a piaci versenynek tudható be, amely egyenlőtlen játékszabályokkal folyik. Olyan feltételek mellett, amelyek folyamatosan a gazdagoknak, az erősebbeknek kedveznek, a szegények, az elmaradottak kárára. A kereskedelem, a technika, az információs, távközlési és pénzügyi piac világméretűvé vált, mégis ebben a globális világban a leggazdagabb húsz százalék kilencvenszer többet keres, tizenegyszer több energiát fogyaszt, tizenegyszer több húst eszik, negyvenkilencszer annyit telefonál és száznegyvenötször több autót vásárol, mint a legszegényebb húsz százalék. Mi más, ha nem egy elképesztő, hosszú távon fenntarthatatlan aránytalanság.

KINEK MIT SZABAD?

A szabad piac mindenhatóságát jelenleg éppen azok propagálják, akik előnyös pozíciókból élnek lehetőségeikkel, miközben nem maga a piac a szabad, hanem csak van egy réteg, melynek jóformán mindent szabad. Jeles közgazdászok, ismert filozófusok, gondolkodók már a 19. század végén felismerték, mit jelent az imperializmus, amit a kapitalizmus legfelsőbb fokaként írtak le. A 20. század egy része azzal telt el többek között, hogy elhitették az emberekkel, hogy maga a piac végül majd igazságosan és hatékonyan osztja el a javakat és a hasznot. Mellőzve azt a tényt, amit szintén már az 1800-as években megállapítottak a közgazdászok, hogy a piac csak akkor működhet abszolút értelemben igazságosan, ha tökéletes a verseny, azonosak a játékszabályok és minden piaci szereplő azonos nagyságú tőkével rendelkezik. Ez viszont csak elméleti síkon létezik. Ezek a feltételek a gyakorlatban általában soha nem teljesülnek, így a dolog csak szép elmélet marad, akárcsak a szocializmus vagy a kommunizmus. A világgazdaság strukturális feszültségeit is felszínre emelte a jelenlegi válság örvénye. Az egekbe emelkedő gázárak most csillapodtak le némileg. Eközben éppen a búza és kukorica ára lőtt ki, miután a fekete-tengeri drónos támadást követően Oroszország kiszállt az ukrán–török gabonaszállítási egyezményből. Leegyszerűsítve ez azt jelenti, eddig úgy volt, majd fázunk, most viszont attól kell tartani, hogy éhezni fogunk. A Petőfi-vers nyomán „szabadon” az jut az eszünkbe, örülhetünk, hogy nincs „átlőve oldalunk”.