2024. április 25., csütörtök

Ne játsszunk háborúsdit!

A medve nem játék, tartja a székely mondás. Ha pedig tudjuk, melyik országot szokás zsargonban „a medve” jelzővel illetni, most még inkább érvényes, hogy ami történik, az nagyon nem játék. Bizonyos jelek ugyan utalnak néha arra, hogy a korábban felborzolt piaci kedélyek megnyugodhatnak egy időre, illetve hogy a gazdasági szereplők gyorsan tudnak reagálni korunk kihívásaira. Azonban a jelentős számú kockázati tényező megmaradt. Ami történik, az tényleg nem játék. Nagyon nem az. A játékelmélet azonban segíthet bizonyos folyamatok jobb megértésében. A játékelmélet valójában a matematika egyik, interdiszciplináris jellegű ága. Vannak, akik úgy vélik, a tudományágak közé nehezen sorolható be egyértelműen. Valójában azonban ilyen megközelítésből sok olyan vetülete válik láthatóvá a dolgoknak, melyek más nézőpontból csak sejthetőek. Alapjait a játékelméletnek Neumann János fektette le egy 1928-as munkájában. A tudományág – mégiscsak nevezzük ennek – valójában azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy mi lenne a racionális viselkedés olyan helyzetekben, amilyenekben minden résztvevő döntéseinek eredményét befolyásolja a többiek lehetséges választása. A játékelmélet valójában a stratégiai problémák elmélete. A stratégiai problémák sikeres vagy éppen sikertelen megoldása pedig sokban, lényegében döntően befolyásolja egy-egy nemzetgazdaság, azzal szoros összefüggésben az adott nemzet jövőjét is. Ezért egyáltalán nem mindegy, milyen döntéseket hoznak most a kormányok, jegybankok, különböző döntéshozó testületek.

MINDENKI VESZÍTHET

A háború olyan konfliktus, melyben emberek halnak meg, vagy „csak” válnak egyik pillanatról a másikra földönfutókká, s semmiképpen sem nevezhető játéknak. A békének nincs alternatívája, ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni. A játékelmélet területén megalkotott különféle teóriák azonban segíthetnek a tisztánlátásban, ezekben a „ködös” időkben is. A klasszikus értelemben vett játékban alapvetően az egyik fél veszít, a másik pedig győz. Ennek megfelelően azt érezzük természetesnek, ha mindenki a saját érdekeit szem előtt tartva verseng. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, a gyakorlatban korántsem ilyen egyszerű a képlet. Mindemellett, a valós játékhelyzetek többségében jelentős szerep jut a kooperációnak, vagy éppen az együttműködés hiányának.

De mire is megy ki a játék? Valójában miért is játszunk? Miért folyik folyamatosan a verseny a természetben és az emberi társadalomban is? A tét általában a hatalom és az erőforrások birtoklása. Egy kísérlet során a majmok viselkedését megfigyelő kutatók az első esetben mindenféle külső ráhatás nélkül hagyták az állatokat spontán játszani. A második esetben viszont a játékban nyújtott teljesítményt jutalmazták, például egy-egy banánnal. Ez úgy fogható fel, hogy erős külső motivációval támogatták a tevékenységet. A harmadik esetben pedig köztes utat választottak: előre nem kiszámítható módon apró jutalmakat iktattak be a játékba. A kísérlet eredményén meglepődtek. Nem volt ugyanis jelentős eltérés a csoportok között. Átlagban körülbelül 40 percre kötött le egy-egy majmot az adott játéktípusú tevékenység. Ebből még azonban nem vonhatók le messzemenő következtetések, még ha sok esetben az emberek és a majmok viselkedésének mintázata egyezést is mutat.

EGYÜTTMŰKÖDNI, DE KIVEL, ÉS HOGYAN?

Amikor ismeretlen helyen, például vásári vagy fesztiváli forgatagban elveszítjük egymást társunkkal, és elméleti síkon feltételezzük, hogy nincs nálunk mobiltelefon sem, nehezen fogjuk megtalálni egymást.

Ez egy tipikusan olyan eset, amikor mindkét fél kész ugyan az együttműködésre, de megfelelő logisztikai háttér, valamilyen tervezett összhang nélkül ez a legjobb szándék mellett sem valósulhat meg. Matematikai számításokkal igazolták, hogy ilyen esetben egymás véletlenszerű keresgélése helyett lényegesen hatékonyabb, célravezetőbb, ha az egyik személy egy helyen megáll, és csak a másik keres. Előzetes megállapodás nélkül azonban az ilyen megoldásoknak is megvan a maguk kockázata. Ha nincs előre egyeztetve, nem tudjuk, kinek kellene megállni és kinek keresgélni, ha pedig mindkettő megáll, az biztosan nem hoz eredményt. A gyakorlatban tehát hiába szimmetrikusak ezek a helyzetek, hiába azonosak az érdekeink, mégsem tudunk hatékonyan együttműködni. Ismertek az olyan vetélkedők, televíziós show-műsorok, melyekben pároknak kell kitalálni a másik véleményét, pontosabban, azonos választ kell adni bizonyos kérdésekre a pontszerzéshez. Sok év tapasztalatai azt mutatják, ilyenkor az a stratégia vezet sikerre, ha egyik fél a saját véleménye szerint válaszol, a társ pedig megpróbálja kitalálni a másik válaszát.

Az együttműködés a gazdaságban is eredményes lehet, de ahhoz a feleknek meg kell egymást találniuk. A „stakeholder kapitalizmus”, vagy magyarul olyasmi, mint az „érdekelt felek gazdasága” a legújabb gazdasági irányvonal, ami napjainkban kezdte meg térhódítását. A megközelítés leginkább az európai vállalatok körében terjed, de érezhetően az egész világ gazdaságára komoly hatással lesz a következő évtizedben. A globális kapitalizmus gazdasági rendszerében, az egész világot átszövő ellátási láncok korszakában, az együttműködés különféle formái nagyszerű lehetőséget tartogattak. A dilemma azonban megmaradt: induljunk-e partnerünk keresésére, vagy bízzunk benne, hogy ő az, aki már elindult, és maradjunk egy helyben.