2024. április 25., csütörtök

Az összetartozás lyukas zászlaja

Vasárnap ünnepeljük az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének 66. évfordulóját. Három nemzeti ünnepünk közül – március 15-e és augusztus 20-a mellett – október 23-a több szempontból is más. Például egyedüliként ez az évforduló kötődik egy olyan eseményhez, amely immár a trianoni határok közé szorított Magyarországon zajlott le. Emellett ezen ünnepünk a legfiatalabb is egyben, hiszen augusztusban a több mint ezer évvel ezelőtti államalapításra és Szent István királyra emlékezünk, az 1848-as forradalom és szabadságharc kitörésének dátumán a szabadságvágy megfogalmazódására és tetteire, 1956-ban pedig a XX. század közepi történésekre, amelyet csak a rendszerváltás után az 1990. évi XXVIII. törvénnyel iktattak be a nemzeti ünnepeink sorába. Így az 1956-hoz köthető emlékhelyek és hagyományok kialakításához is idő kellett, legtöbbje csak az utóbbi évtizedekben, rendszerváltáskor vagy az azt követő években jött létre.

Október 23-a sorsa vidékünkön sok tekintetben hasonlóan alakult, mint az anyaországban. A kommunista diktatúra éveiben nálunk sem volt ildomos beszélni az 1956-os forradalomról és szabadságharcról, pedig a Tito fémjelezte rendszer igyekezett magát a Szovjetunió ellenében meghatározni, és a nyugati országokkal nyitottabb kapcsolatot kiépítve valamilyen külön utas szocializmust megvalósítani. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy 1956. november 4-én a szovjet tankok azután vonultak be Magyarországra eltiporni a forradalom vívmányait és a néhány napja kivívott szabadságot, hogy november 3-án Tito Brioni szigetén erre beleegyezését adta Hruscsovnak. Sőt az ő javaslatára lett Kádár János az új szovjetbarát bábkormány miniszterelnöke az addig esélyes Münnich Ferenc helyett. A titkos találkozó után Tito a jugoszláv közvéleménynek november 11-ei pulai beszédében mondta el álláspontját a forradalomról.

„A reakciós elemek beavatkoztak ebbe a felkelésbe és kihasználták azt a saját részükre. Talán nincs ott elég horthysta? Valamennyien tudjuk, hogy Horthynak nagy Nyugat-barát erői voltak Magyarországon, azon kívül ott voltak a nyilaskeresztesek, különféle más reakciós elemek, Nagy Ferenc [1946 és 1947 között a második magyar köztársaság demokratikusan megválasztott miniszterelnöke] és így tovább. Egyszóval volt ott igen sok ember, aki nem volt híve a kommunizmusnak, aki nemcsak Rákosi-ellenes, hanem ellenzi a szocializmust is. És mindezek az elemek belekeveredtek a forradalomba” – értékelte Tito, és a korabeli keményvonalas kommunista narratívához híven ellenforradalomnak minősítette a pesti utcákon történteket.

Így pedig az 1956-ban történteket bizony nálunk évtizedekig ugyanúgy nem volt ajánlatos szóba hozni, mint ahogy a kádári Magyarországon. A helyzet nálunk is csak a rendszerváltással változott meg. Ahogy Magyarországon Nagy Imre és mártírtársainak 1989. június 16-ai újratemetésével egy egész ország ismerhette meg 1956 igazságát, úgy fedeztük fel mi, délvidéki magyarok is történelmünk forradalomhoz kötődő személyeit, eseményeit. Napilapunk ebben a feltáró munkában úttörőnek bizonyult. Elég csak annyit megemlítenünk, hogy alig helyezték el Nagy Imre koporsóját, a forradalom miniszterelnökéhez méltó nyughelyére, a Magyar Szó 1989. június 25-ei számában már útjára is bocsájtotta Matuska Márton tényfeltáró sorozatát Sörös Imréről, a temerini ’56-os mártír forradalmárról. Azóta pedig azt is tudjuk, hogy a határ menti délvidéki települések mintegy 20 ezer magyarországi menekültet fogadtak be, akik november 4-e után kerestek itt menedéket a megtorlások elől. A 2000-es évektől kezdve legtöbb településen igyekeztek legalább egy emléktáblával megjelölni azt a helyet – általában helyi közösség épületét, iskolát, egykori befogadótábor helyszínét –, ahol menedéket adtak a menekülteknek. De emellett 2006-ban Palicson az egykori befogadótábor helyén szobrot is állítottak. Sőt 2018-ban Temerinben szobrot kapott Sörös Imre, Szabadkán pedig utca viseli Nagy Imre mártír miniszterelnök nevét.

A délvidéki emlékhelyek sokasága is azt üzeni számunkra, hogy a forradalom ügye épp úgy a miénk, mint ahogy az anyaországiaké. És, ahogy mi felfedeztük 1956 délvidéki vonatkozásait, ugyanígy ez a folyamat megtörtént erdélyi, kárpátaljai, felvidéki nemzettestvéreinknél is. Így válik október 23-a is a nemzeti összetartozás egyik kiemelkedő ünnepévé. Budapest utcáin annak idején együtt harcoltak a szétszakított Magyarország minden területéről származó magyarok, akiket a történelem viharai sodortak a fővárosba. Mindannyian a lyukas zászló alatt néztek szembe az akkori világ egyik legnagyobb hadseregével és a rettegett orosz tankok csövével. A forradalom eszméinek és a magyar szabadság vágyának elterjedését pedig sem a trianoni határok, de még csak az Európát kettészelő vasfüggöny sem tudta feltartóztatni. Az megmutatta hatását szerte a Kárpát-medence minden magyarlakta területén. Ezért kell vasárnap az eddig felállított emléktáblákat, szobrokat, emlékhelyeket virágba borítanunk és emlékeznünk a 66. évvel ezelőtt történtekre.