2022. október 2., vasárnap
70. KANIZSAI ÍRÓTÁBOR

„Írónak lenni látásmódot jelent”

Brenner János beszélgetése Lovas Ildikóval

A 70. Kanizsai Írótábor kiemelt vendége Lovas Ildikó író volt. A múlt héten lezajlott eseménysorozat bővelkedett kincsekben, könyvekben, emberekben, gondolatokban, érzésekben, lélekemelő pillanatokban, órákban. A háromnapos irodalmi élmény az őszbe hajló, csendes magyarkanizsai magányt megtöltötte tudással, kultúrával és igényes szórakozással. Az egyik, sokak által várt beszélgetés volt az, amelyre teljesen megtelt érdeklődővel az Art Café, ahol Lovas Ildikó írót kérdezte Brenner János szerkesztő. Csak egy pillanatra, de elszárnyal a gondolat, hogy Brenner (János) kérdez többek között Brennerről (Józsefről), mert, ugye, Csáth Géza megkerülhetetlen, ha Lovas Ildikóra gondolunk. Több könyvében járja körül az író életét, sőt halálának körülményeit is tisztázza. Gondolatok irodalomról, ihletről, emlékekről, jövőről, az életet átszövő, mélyen megbúvó, fontos dolgokról, amelyek által szemtől szemben látva, hallgatva az írót, még közelebb kerülünk a valósághoz.

Az író, kritikus, műfordító, szerkesztő Lovas Ildikóról a beszélgetést vezető Brenner János bevezetőjében elmondta, hogy a József Attila-díj mellett számos egyéb irodalmi díj tulajdonosa, kitüntetettje. Pár hónapja megkapta a Herczeg János Irodalmi Díjat, az Amikor Isten hasba rúg című könyve pedig Híd-díjas irodalmi alkotás, és természetesen kihagyhatatlan, hogy Szabadka város Pro Urbe díjasa is. A beszélgetés mottójául két, tőle származó, de mintegy két évtizedes különbséggel megfogalmazott gondolatsort választott Brenner, amelyek, mint mondta, megítélése szerint összekötő kapocsként szolgálnak, és minden bizonnyal visszaköszönnek a válaszokban is. A két idézet:

„Az irodalomért lehet élni. Az irodalom amolyan csoda önmagában és ezzel foglalkozni, ezt tanulni, egy életen át ebben létezni ez egy hatalmas élmény. Írónak lenni látásmódot jelent. Azt, ahogy a világra nézünk.”

„Az irodalom legfontosabb pontja és követelménye talán az, hogy amit megírunk ne valóság legyen, hanem hiteles, és ezáltal pedig őszinte.”

Az elmúlt hét évben megjelent könyvekről, a megjelenés alatt lévőről és a Szabadkáról szóló tárcagyűjteményről úgy beszélgettek, hogy közben kifejezésre jutottak az előbbi mondatok, melyek áthatották a gondolatokat, de új ismeretekkel is gyarapodott a hallgatóság.

Puskás Károly felvételei

Brenner kitért arra, hogy Lovas Ildikó gyakran ír párhuzamos történeteket. A kis kavicsnál, a Spanyol menyasszonynál is visszaköszön ez.

– Folyamatosan izgatott az a probléma, hogy ha egy életünk van, és márpedig egy, és ha az több szakaszra van osztva, márpedig így van, viszont ugyanazokról a dolgokról homlokegyenest mást is gondolhatunk, bizonyos idő elteltével. Illetve az a döbbenetes dolog, hogy amit mi látunk, azt senki más úgy nem látja. Ugyanazt a történetet mindenki másképp meséli el, gondoljunk csak Kurosawa A vihar kapujában című kultikus filmjére. Bennem mindenképpen megragadt a művészi szabadság, az elbeszélői nézőpont megválasztása a cselekmény alakítása kapcsán, mert rendkívül fogékony korban, 17-18 évesen néztem a filmet, akkor elemeztük végig az időszerű kulturális alkotások elemzése elnevezésű tantárgy keretében – mesélte az író, aki elmondta, hogy más szempontból, de hasonlóképpen hatottak rá Füst Milán regényei, majd később Mészöly, aki talán éppen az ellenkező irányból, szemből jött. Őt olvasva meg lehetett érteni, mit jelent a mondat pontossága. Nagy kerülők ezek, a Rashomontól Mészölyig, de a hatások, amik érnek bennünket, meghatározzák, miképpen próbáljuk megteremteni a saját nyelvünket. 

– A Kijárat az Adriára leszámolás, szembenézés azzal a Jugoszláviával, amiben felnőttünk, szükségem volt hozzá James Bondra, hogy valamiképpen megemeljem, kiemeljem a vérből, szomorúságból. Meg visszaadjam a gyerekkorunkat. Hiszen tagadhatatlan, hogy valamiféle mesevilágban éltünk, nőttünk fel. Legalábbis furcsa valóságban. Szóval, többféleképpen írtam párhuzamos történeteket, így is, aztán írtam úgy, hogy időben közel vannak egymáshoz az események. Ami engem mindig izgatott, hogy nagy történelmi kataklizmákban hogyan reagálnak az emberek, hogyan próbálja meg őket az idő, és hogyan rágja meg és köpi ki őket – mondta az író, aki azt is felfedte, hogy az irodalom lényege nem az igazság leírásában rejlik. A borgesi elágazó ösvények kertjét említi, vagyis az irodalom azért teremt, mert a lehetőségre kérdez rá.

– Eleinte én diktálom a hőseinknek, hogy merre megyünk, de aztán a hősök kezdenek diktálni nekem – tudtuk meg a beszélgetés során.

Brenner János és Lovas Ildikó

Brenner a párhuzamos narratívák után rátért a hamarosan megjelenő cselédregényre, valamint az Amikor Isten hasba rúg és a szabadkai tárcakötet, az A város lelke, avagy identitásjelek közötti egymásra hatásra.

– Furcsa módon azt éreztem, hogy Szabadkával van még valami ügyem – mondta Lovas Ildikó, aki azt most sem rejtette véka alá, hogy kereste a választ arra is, hogy miért van az, hogy míg Csáthot nagyon szereti, Kosztolányi személyiségében, ahogy őt elképzelte, bosszantotta a hízelkedő természete.

– Az újraolvasási alkalmak egyikén éppen az Édes Annát olvasva jöttem rá, hogy a cselédsorshoz kapcsolódva térhetek vissza Szabadkához, mondhatom el, hogy mi a hamis a városról kialakított képben: gondoljunk bele, Kosztolányi megszerkeszti a Vérző Trianon című kötetet, aztán meg föltrancsírozza a határon túlra került szülővárosát a Pacsirtában. Olyan buta, tunya városnak írja le, amilyen sohasem volt. Elintézi, kinyírja, mint Csáth Gézát rögtön a halála után a Nyugatban. Akárcsak Sinkó Ervin az Optimistákban, rögtön a regény elején. De ezt teszi Stella Adorján is. És ezek a mondatok nem voltak köszönőviszonyban azzal a valósággal, aminek a tunyaság is része volt, ez világos, ám nem az határozta meg a fejlődést. Így aztán elkezdtem keresni, kutatni, miképpen is érthetném ezt meg, korabeli újságokat olvastam, vagyis 1918 utániakat, majd megnőtt az étvágyam és visszamentem 1890-ig, majd az egész vajdasági magyar irodalmat újraolvastam és sok új dolgot láttam meg, olyasmit, amiről Utasi tanár úrnak nem beszéltünk a vizsgán, mert ha kérdezte volna, se tudtuk volna – kellett nekem ez a harminc év, hogy másként közeledjek a vajdasági magyar kulturális, szellemi, irodalmi élet kialakulásának történetéhez, hogy megértsem, miképpen lehetett az, hogy a Nemzeti Tanács nevében Havas Emil leváltja Bíró Károly polgármestert, négy év múlva meg már a Magyar Párt tagja... És mindebbe valahogy beleúszott a Csáth – mondta Lovas Ildikó, aki bár korábban egy egész regényt szentelt neki, mégis hiányérzete volt, a befejezetlenség érzése kísérte. Kutatásai során találta meg Kelevéz Ágnes nyomtatásban soha meg nem jelent, hanganyagként őrzött interjúját is, aki Csáth Géza lányával beszélgetett. Innen indult az Amikor Isten hasba rúg. Szándékában állt azokat a tévhiteket is eloszlatni, melyek Csáth halálát körbelengték.

– Saját magamról, a világról soha annyit nem tanultam, mint az az öt-hat év alatt, míg ezt a három könyvet írtam. Van ebben valami nyugalom, amit az ember kap, ha nem túl mohó. Az kihoz valamit a lélek mélyéről – mondta az író.

A csáthiság a szabadkaiság szimbóluma is Lovas Ildikónál. A város lelke, avagy identitásjelek nem csak a szép szecessziós Szabadkát mutatja be, hanem mélyfúrást végez.

– Választ kaptam arra, hogy a dolgok összefüggnek. Az első remekbe szabott gyilkosságot Kosztolányi követte el Csáth Gézával 1919 novemberében, amikor megjelent a Nyugatban Csáth Géza halálának körülményeiről szóló írása – fejtette ki Lovas Ildikó, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy Csáth maga kérte, hogy Kosztolányi írja meg az élete regényét, de figyelmeztette öccsét, a másik Dezsőt, Jász Dezsőt, hogy ne adjon mindent oda neki – gondolt itt a naplóira.

– Csáthot azért szeretem, mert egyenes volt. Nem csak zseniális. Az is persze, egy abszolút tehetség. Csáth végigment az úton, az élete árán. Valahol a művészet vagy a vállalás ebbe az irányba kell hogy hasson – fejtette ki Lovas Ildikó, aki a Szabadkához fűződő viszonyáról is szót ejtett, hangsúlyozva, hogy nem csüng majomszeretettel városán.

– Olyan különleges helye a világnak, különleges perspektívát nyújt annak, aki ott nő fel, mert egyszerre minden – egy befogadóhely, és mindenkit magához szelídít. Szabadka erősebb azoknál, akik ott laknak, és a nyitottsága, ami egyben zártság is, megsínyli az átmeneteket, de mindig túlél – mondta az író, aki megfogalmazta azt is, hogy a jelenlét nemcsak abban fogalmazható meg, hogy mi van ott, hanem abban is,  ami hiányzik, ami már nincs. A hiány is identitásalakító erő.

Alig várjuk már, hogy újabb Lovas Ildikó-regényt olvassunk, amire talán nem is kell olyan sokat várni. A legújabb, hamarosan megjelenő regény alcíme szerint cselédregény, de azok sem tévednek, akik családregényként fogják olvasni. A Szép Amáliák című történet hősei úgy érzik, hogy a város fog nekik teret biztosítani a jövőjük alakulását illetően, majd aztán őket is és a környezetükben lévő szereplőket is magával sodorja a globális és lokális események hulláma. Ennyit elöljáróban megtudhattunk a beszélgetés alkalmával, de Lovas Ildikó a megjelenés előtt álló könyvről elmondta, hogy a cselédregény az identitásunkat is boncolgatja.

– Akit keresnek, az nincs sehol. Talán ez a mondat kifejezi a Szép Amáliák helyzetét, útkeresését. És ebben a mondatban a létezésünk is benne van, megannyi élethelyzet. A jelenlét és a hiány kérdésköre is, ahogyan azt már a Szabadka-tárcákban is boncolgattam.

Brenner János a beszélgetés végén arra is rákérdezett, hogy kezelhetjük-e a legutóbbi három könyvet trilógiaként.

– A Rózsaketrec, az Amikor Isten hasba rúg és a Szép Amáliák alkothatnak trilógiát – mondta Lovas Ildikó, aki ennek kapcsán visszaemlékezett arra is, hogy Bori Imre biztatta, hogy írjon regényt, mondván, hogy csak el kell kezdeni.

– Egyéb recept nincs, csak el kell kezdeni, és aztán folytatódik. A történet ereje az, ami magával ragadja az embert.

 

* A beszélgetés, amelynek szerkesztett változatát közöljük, a 70. Kanizsai Írótáborban hangzott el szeptember 9-én.