2022. augusztus 13., szombat

A magyar Annie Girardot

Egy nyári estén, konkrétan tegnap este, ami ahhoz képest, hogy szombaton veszi kezébe az olvasó az újságot, szerda volt, a Duna Televízióra tévedtem, átabotában – fogalmam sincs, ez mit jelent, remélem, hogy azt is jelenti, hogy ide-oda kapcsolgattam a készüléket, vagyis nyomogattam a távirányító gombját, amikor is Annie Girardot gyönyörű, szomorú tekintete odaragasztott engem a képernyőhöz, és az ujjam pedig nem mozdult a távirányítón.
Átabotában azt jelenti, hogy felületesen, tehát pontosan úgy, ahogyan írtam is, átabotában, felületesen kapcsolgattam a tévékészüléket, vagyis nyomogattam a távirányító gombjait, mígnem a szemem előtt meg nem jelent a gyönyörű, rövid frizurás, réveteg mosolyú Annie Girardot.
Ámulva néztem, ahogyan érzelmek hárfáznak arcának minden rezdülésében. A férfi, akivel egy étteremben ült, közölte vele, hogy nem akar gyereket (mivel már van neki, és egyébként is házas), Annie Girardot pedig azt mondta erre, hogy márpedig ő akar gyereket, és volt az orvosnál, és lehet neki gyereke, bár maga is elismeri, hogy negyvenhárom évesen ez nem megszokott kérés. De ő kéri a férfit.
Fekete-fehér volt a film, Annie Girardot arcán a nőiség minden érzelme ott hullámzott, hát, most mit meséljem, bizonyára látták már Önök is a képernyőn valaha, valamikor ezt a francia színésznőt, tudják, értik, hogy miről beszélek.
És akkor azt mondja a női szereplő az őt durván elutasító szeretőnek, hogy „de hát, Jóska…”. Ezen azért meghökkentem. Kicsit lenéző dolgokat kezdtem éppen gondolni a magyar szinkronról, hogy ja, Jóska, mint a Verne Gyula az irodalomban, de aztán a tekintetem végre le tudtam venni a csodálatos és gyönyörű női arcról, Annie Girardot millió érzelmet felvonultató arcáról, s láttam a hátteret, a kulisszát, ami között a jelenet játszódott, s látom ám, szinte nem akarok hinni a szememnek, de ez a magyar rögvalóság a nehéz időkben, úgymint szocialista Magyar Népköztársaság, hetvenes évek – az időszakot Jóska inggallérjának és barkójának hosszából számítottam ki.
A filmet, természetesen, végignéztem. Közben kiderítettem, így mondják régies szóval, amikor kiguglizunk valamit, például a tévéműsort, hogy én nem francia filmet nézek, hanem Mészáros Márta 1975-ben készült Örökbefogadás című filmjét bámulom, amelynek női főszereplője mégsem Annie Girardot, pedig Jancsó (akkor már egykori) feleségéről elképzelhető volt, hogy ez is simán sikerülhetett volna neki, olyan jó rendező volt. Vagy volt olyan jó rendező, ahogyan Szabó Istvánnak Klaus Maria Brandauer, úgy Mészáros Mártának Annie Girardot.
Nem is tudom, miért gondolok ilyeneket, mintha nem volna mindegy, ha ilyen színvonalú alakításról van szó, hogy Annie Girardot-e az, aki ő is lehetne.
Berek Kati volt annak a filmnek a főszereplője, amiben a női főszereplő alakítása olyan volt, hogy odaszögezett, szinte mozdulatlanná váltam, csak néztem a közelieket az arcáról, a vágyairól, az életéről. Az asszonyiságról, az anyaságról, a nőiségről és nőiességről. Nem sorolom. Inkább újra leírom a nevét.
Berek Kati színésznő, a magyar Annie Girardot – eleinte azt hihettem volna, ez csak hasonlóság, de hamar rájöttem arra, amit gyerekkoromban, amikor őt hallgattam verset mondani, még tudtam, csak valahogy kimosta belőlem az idő, az évek, a történések, nem a verseket, nem az élményt, hanem őt, Berek Katit, ezt a nagyszerű színésznőt, ezt a kivételes tehetségű művészt.
Remélem, elég jó címet találtam ki, bízom abban, hogy felkeltem az Önök érdeklődését, és kíváncsiak arra, vajon ki is a magyar Annie Girardot, s amikor kiderül, hogy Berek Kati az, akkor rákeresnek a filmjeire, alakításaira, rákeresnek arra, ha nem a videómegosztó felületen, akkor a lelkükben (kortól függően), hogy miképpen mondott verset, miképpen tette elviselhetővé a létezést hangjával, arcával, minden rezdülésével.