2022. október 7., péntek

Mindent szabad?

Nem túlzás azt mondani, hogy a jelenlegi helyzetben egy tudatos, világméretű cselekvési összefogásra lenne szükség ahhoz, hogy a gazdasági válságból kilábaljon az emberiség. Egyben azonban – kicsit pesszimista tónusban – az is megállapítható, hogy erre vajmi kevés esély mutatkozik. Ezért joggal nevezhetjük ezt utópiának. Gyors cselekvésre lenne azonban szükség. Olyanra, amihez jelenleg nemcsak az egyes „szereplők” szándéka, de az eszközök is hiányoznak. A helyzet egyfajta kilátástalanságát jól jellemzi, hogy több, egymástól független, de egybehangzó vélemény szerint bármikor bekövetkezhet egy eddig még nem tapasztalt méretű krach, a világon hirtelen végigsöprő pánik, gazdasági összeomlás. Ezek a leginkább borúlátó vélemények. A másik oldalon, „ellensúlyként” ott vannak a politikusok, akik viszont esetenként olyan pozitív gazdasági jövőképet festenek elénk, hogy annak tartalmát és leírásmódját a nagy mesemondók is megirigyelhetnék.

Baj van, ez egyértelmű. Kérdés viszont, hogy amennyiben a gazdaságot betegként tekintjük, milyen terápiát alkalmazzunk, és mennyire legyünk következetesek végrehajtásában. Az egyik elméletileg lehetséges és kínálkozó megoldás, ha azt a teóriát vesszük alapul, hogy a piac mégiscsak mindenható, és hosszú távon önmagától megold mindent. Ebben az esetben egyetlen céget, bankot, államot, de még a bajba jutott családokat, devizahiteleseket sem lenne szabad kisegíteni vagy megmenteni. Nem lenne szabad árakat megszabni, kivitelt korlátozni, szankciókat kivetni, mert az ellentmond a szabadpiaci felfogásnak. Az ilyen hozzáállás szerint hagyni kellene, hogy a piac elpusztítsa, tönkretegye a felesleges feldolgozói és egyéb kapacitásokat, elértéktelenítse, megsemmisítse a felesleges tőkemennyiségeket, elvégezze „teremtő pusztítást”.

A KAPZSISÁG MINT MOZGATÓRUGÓ

A történelmi tapasztalatok megmutatták, hogy a piacgazdaság abban különbözik más rendszerektől, például a kommunizmustól vagy a szocializmustól, hogy nem az emberek jó szándékára, hanem az ősidők óta létező „természetes” emberi tulajdonságra, a kapzsiságra alapozza a javakkal történő ellátást. Éppen az emberi kapzsiság azonban annak is az oka, hogy a klasszikus értelemben vett szabad piac, a szabad verseny csak fikció, mint ahogy a piac vagy az egyes gazdasági ágazatok önszabályozása. Valahogy ahhoz hasonlítható ez, hogy a vízesés is csak potenciálisan alkalmas villamos energia előállítására. Önmagától azonban  soha eddig, és ezután sem fog egyetlen vízesés áramot előállítani. Ha viszont az emberi értelem és szorgalom megépíti ehhez a feltételeket, akkor lesz áram is.

HOSSZÚ TÁVON MINDENKI VESZÍT

Sokan vélik úgy, hogy a jövőben a fenntartható fejlődés érdekében ma már nem csupán műszaki innovációkra van szükség, hanem a pénzügyi rendszer megreformálására. A most kibontakozó infláció is erre utalhat. Szemléletváltásra lenne szükség, hiszen a fenntartható fejlődés egy véges helyszínen, a Föld bolygón, szintén csak elméleti kategória lehet. A globális pénzügyi rendszabályok és reformok bevezetésére azonban a próbálkozások ellenére nagyon kicsi az esély. Sok lokális, regionális és egyéb stratégia közkedvelt terminusa a fenntartható fejlődés. Pedig éppen a fogyasztói társadalom termelte ki már a XX. század végére azt a hosszú távon nehezen fenntartható állapotot, amit egyrészt a vagyonok, a kiváltságok és a hatalom rendkívül egyenlőtlen megoszlása, másrészt a természet egyre csak fokozódó pusztítása jellemez.

A közgazdászok pedig már az 1800-as években megállapítottak, hogy a piac csak akkor működhet abszolút értelemben jól és igazságosan, ha tökéletes a verseny, azonosak a játékszabályok és minden piaci szereplő azonos nagyságú tőkével rendelkezik. Ezek a feltételek azonban a gyakorlatban soha nem teljesülnek. Így a dolog csak szép elmélet marad, akárcsak a szocializmus vagy a kommunizmus eszméje. A fejlett országokat továbbra is a fenntarthatatlan túlfogyasztás és a mérleghiány jellemzi, amit különféle mechanizmusokon keresztül a közepesen és gyengén fejlett országok finanszíroznak. Ezt nevezi a szakirodalom „perverz tőkeáramlásnak”. Félő azonban, hogy a közeljövőben, a világgazdaságban ennél sokkal „perverzebb” dolgok is történhetnek.

A társadalmi helyzet tarthatatlansága annak a piaci versenynek tudható be, amely egyenlőtlen játékszabályokkal folyik. Olyan feltételek mellett, amelyek folyamatosan a gazdagoknak kedveznek, a szegények, az elmaradottak kárára. A kereskedelem, a technika, az információs, távközlési és pénzügyi piac világméretűvé vált. Ebben a globális világban azonban a leggazdagabb húsz százalék kilencvenszer többet keres, tizenegyszer több energiát fogyaszt, tizenegyszer több húst eszik, negyvenkilencszer annyit telefonál, és száznegyvenötször több autót vásárol, mint a legszegényebb húsz százalék. Földünk ötszáz legnagyobb multinacionális cége a kezében tartja viszont a világkereskedelem hetven százalékát. Ilyen egyenlőtlen feltételek mellett előre borítékolni lehet, hogy kik a nyerők, bármi is történne. A szabad piac mindenhatóságát éppen azok propagálják, akik előnyös pozíciókból élnek lehetőségeikkel, miközben nem maga a piac a szabad, hanem csupán van egy réteg, melynek (szinte) mindent szabad.