Kodály Esti dala jár a fejemben. Minden hangjával, befelé forduló visszafogott hangzásával és a gregorián éneket idéző hangulatával. Azon túl, hogy Kodály kivételesen szép kórusművet hozott létre a saját maga által gyűjtött népdalból, most egészen más oka van annak, hogy eszembe jutott. Az általa feldolgozott népdal a parasztember esti fohászát és lefekvés előtti imáját mutatja meg nekünk. Ezáltal és ily módon próbálok fogódzót és bevezetőt találni mai mondandómhoz. Hovatovább, az ismert Szent Ágoston-i idézetet is segítségül hívom, miszerint „aki énekel, az kétszer imádkozik”. Máris a lényegre térek.
Pár hete Bakonybélben jártam. Ott muzsikáltunk a templom melletti Szent Gellért téren. Annak a XVIII. századi templomnak a tövében, amely a Szent Mauríciusz-monostor részét képezi. A hely csodálatos kisugárzása és a bencés szerzetesek kedves fogadtatása gyorsan rabul ejtett bennünket. A koncert után meghívást kaptunk a napot záró esti imádságukra. Azt is hozzátették, ha eljövünk, hallhatunk a templomban egy különleges hangszert: a pszaltériumot. Azt a középkorban elterjedt sokhúros pengetős hangszert, amelyet lapciterának is neveznek. Nekem több sem kellett. Mindig is szerettem az új és különleges hangszereket. Ehhez hasonlót pedig még csak nem is láttam.
Kénytelen vagyok új bekezdéssel folytatni. Ugyanis most értem el arra a pontra, ahol már nem igazán tudom, hogyan írjak magáról az esti imádságról, sem pedig arról a különös hangszerről. Ami ezután következik, csak egy kísérlet arra, hogy szavakba öntve elmondjam a hallottakat.
Az esti szürkületben és a templom sejtelmes fényei között vártuk a bencések bejövetelét. Csendben foglalták el a helyüket. Egyikük a pszaltérium mögé ült. Teljes csend és nyugalom ült a templomra és ránk, részt vevő hallgatókra is. Ekkor a szerzetes rátette kezét a húrokra, és abban a pillanatban mindent és mindenünket átjáró harmóniák töltötték be a teret. Keze mintha nem is mozdult volna, a hangok maguktól hagyták el a hangszert. Semmivel sem tudom összehasonlítani ezt a hangzásbeli élményt. Azt gondolnánk, ezt már nem lehet fokozni. Ekkor megszólalt a hét szerzetes. Hol külön, hol pedig együtt énekelték a régi dallamokat és ismerős szövegrészeket, olyan bensőséges hangulatot teremtve, amelyhez foghatót még nem hallottam. Nincsen elég szó, hogy leírjam a hallottakat. Olyan magasságokba repítettek bennünket, ahova csak a zene és az emberi énekhang áldott segítségével juthatunk. A templom, akár a lelkünk is, tele volt alázattal és lelket egyesítő magasztos megnyilvánulással. Azt tudtuk az egyházi zenéről, hogy az imádság szerepét tölti be a misén belül, a valóságban viszont csak most tapasztaltuk ezt meg. A Teremtőt megszólítani leginkább énekkel tudjuk. Őszinte és alázatos megszólítása volt ez Istennek. Az emberi hang és ez a különös, nem e világi hangzásvilág, amely a pszaltérium húrjai által betöltötte a teret, lemosta az összes aznapi szennyet a lelkünkről.
Azt veszem észre magamon, hogy már egy ideje másképpen hallgatok zenét. Másra figyelek, máshogy ülök be a koncertekre, és mást keresek egy-egy dalban és előadóban. A hitelesség és az őszinte jelenlét megléte alapfeltétel kell, hogy legyen ezekben az előadásokban és dalokban. Ezt keresem minduntalan mostanában. Hiánya nagyon el tud szomorítani. Az újrafogalmazott néphagyományról és annak mai helyéről már sokat beszéltünk. Minden előadónak ezen kell dolgoznia. Meg kell találnia önmagában a megújulás lehetséges formáit. Azt, hogy újra felfedezze a tartalom és a forma egységét önmagában. Azt az egységet, amivel bátran kiállhat majd a színpadra. Nem kis feladat ez. Miközben egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, mekkora tétje van ennek a munkának. Gondolkodás nélkül kell akár egy életet is rászánni erre a feladatra.
