2022. július 3., vasárnap

A felelősség

„Mert nincs egy igaz ember is a földön, aki jót cselekednék és nem vétkeznék. Ne figyelmezz minden beszédre, melyet mondanak, hogy meg ne halld szolgádat, hogy átkoz téged. Mert sok esetben tudja a te lelked is, hogy te is gonoszt mondottál egyebeknek. Mind ezeket megpróbáltam az én bölcseségem által. Mikor azt gondolám, hogy bölcs vagyok, én tőlem a bölcseség távol vala.” Préd 7, 20–23

Az idézett szentírási hely olyan kérdéssel foglalkozik, amely komoly etikai kérdés az emberiség életében. Az utóbbi időben viszont azt tapasztaljuk, hogy a társadalom gyors átalakulásával mintha erősen megkopott volna a jelentősége. A felelősség kérdéséről van szó. Nézzük meg most röviden, mire tanít bennünket Isten igéje a felelősség kérdésével kapcsolatban.

Felelősséggel tartozunk. Az autóbuszvezető felel azoknak az életéért, akik vele együtt utaznak. Egy pillanatnyi elővigyázatlanság nagyon sok ember nyomorúságát okozhatja. Az orvos felel azért a betegért, akinek a gyógyítására vállalkozott. Nem ismeri fel helyesen a betegség okozóját, nem szakszerűen kezel valakit, súlyos büntetéssel is számolhat. Az édesanya felel a gyermekéért, akit világra hozott. Óriási a felelőssége, mert a pillanat töredéke alatt megtörténhet a baj.

Egyre-másra felelősek vagyunk egymásért. A munkahelyen, utcán, otthon, az iskolában, egy szóval mindenütt. Ez a felelősség megfeszített figyelmet, vigyázást követel tőlünk. Aki nem veszi komolyan a maga és a mások életét, könnyelműen romlást idézhet elő. Nemcsak a mások életéért vagyunk felelősek, hanem a sajátunkért is. Az, amit bűnnek nevezünk, nemcsak egyetlen személyt visz romlásba, hanem majd kihathat a családjára, gyermekeire is. Harmad- és negyedíziglen öröklődnek a testi vonások. Ha a szülők bűnei miatt válik a gyermekeik élete átkozottá, akkor ők felelnek értük. Ezért kell minden egyes nap odafigyelnünk tetteinkre, cselekedeteinkre. Isten őrizzen meg bennünket attól, hogy a ma elkövetett bűneink miatt évtizedek múlva újabb generációk szenvedjenek!

Ki a felelős azért, ha én könnyelműen magam romlásba taszítom? Szabad-e Istenre hárítanom a felelősséget azért a rosszért, gonoszságért, amit szándékosan vagy akaratlanul elkövettünk? A gyerekek is másokra kenik a dolgokat. Nem én, hanem a másik volt a hibás. Miért nem teremtett Isten olyannak, hogy ne vétkezzem? Ez a legveszedelmesebb gondolkodás, amit el lehet képzelni. Isten nem felelős a mi gonoszságunkért, mert Ő jónak, igaznak, tökéletesnek, a maga képére teremtett bennünket. Szándékos engedetlenségünk idézte elő emberi természetünk romlottságát. Valóban Isten ennek a világnak az Ura. Ő tartja meg azt, de az embert nem fatuskóként dobta le erre a földre, hanem gondolkozással, értelemmel, akarattal ruházta fel. Észrevetted-e, hogy szabad választanod a jó és a gonosz között? Lehetőségem van az élet szentségét védenem, de arra is, hogy romlást idézzek elő. Ki a felelős? Én magam. Ki előtt felelek mindazért, amit itt teszek? Az előtt, aki igazságban és szentségben teremtett. Isten előtt.

Milyen jó lenne már egyszer komolyan meggondolni ezt. Nem mondhatom, hogy a magam ura vagyok, azt teszem, amit akarok. Senkinek számadással nem tartozom. Isten nem hagyja büntetlenül azt az engedetlenséget, amit tanúsítunk. Rettenetesen haragszik mind a velünk született, mind az elkövetett bűnök miatt, és azokat igazságos ítéletéből mind ideig való, mind örökké tartó büntetéssel sújtja, amint maga mondotta: „Átkozott minden, aki meg nem marad mindazokban, amik megírattak a törvény könyvében, hogy azokat cselekedje.” Gal 3, 10/b

A számadásnak, az ítéletnek a gondolata nem az emberek rémítésére, ijesztésére való. Istent nem képzelhetem el úgy, mint egy örökösen ítélkező bírót, de úgy sem, mint aki annyira jó hozzánk, hogy minden gonoszságunkat megbocsátja, elnézi a gyengeségeinket, mert az a „mestersége”, hogy megbocsásson.
Számolnunk kell Isten haragjával is. Annyira haragudott a bűnért, hogy ez a harag egyszülött Fiának életébe került. Érettünk keresztre feszíttetett, hogy a haragvó Istent kiengesztelje, hogy ismét megszerettese az embert, hogy ne átkozott legyen az életünk, hanem áldással teli. Jó lenne, ha ennél a gondolatnál megállnánk egy percre, és megvizsgálnánk az életünket. Átok vagy áldás van-e rajta?

És ha azt látjuk, hogy átkozottá, elviselhetetlenné lett életünk, kérdezzük meg: nem én vagyok-e a hibás, felelős mindazért a rosszért, ami most már rám nehezedik? Nem én szereztem-e magamnak mindezt? A másokon elkövetett gonoszság visszaszállt rám. Olyan, mint a falhoz vágott gumilabda. Visszaüt. Nem érzem-e, hogy a büntetés teljesedik be rajtam? Nem az örökkévalóról, hanem az ideigvalóról beszélünk. Bűneinknek, nyomorúságunknak a tudata indítson el Krisztus kegyelmének a keresésére! Az ítéletnek és a számonkérésnek gondolata ébressze fel felelősségünket a másik emberért és magunkért is! Nem szabad reménykednünk Isten irgalmasságában, ha nem vettük eléggé komolyan az Ő haragját és ítéletét.
Életünk lehet átkozott és áldott. Az az evangélium nagy üzenete, hogy az átkot magára vette Krisztus, hogy bennünket felszabadítson belőle, és életünket áldássá tegye, az átkozott elvetemült életben. Ámen.