2022. június 28., kedd

A szigetek

Tizenévesek lehettünk, amikor egy iskolai feladat kapcsán arról kezdtünk ábrándozni, mi mindent vinnénk magunkkal egy lakatlan szigetre. Aztán valahogy nem hagyott nyugodni bennünket a kérdés, még a szünetben, sőt talán az órák után is arról próbáltuk győzködni egymást, mire lenne a leginkább szükségünk egy ilyen élethelyzetben, és melyek azok a dolgok, amelyek bár a mindennapok során fontosak számunkra, egy lakatlan szigeten bizony nem sok hasznukat vennénk.

Később, az egyetemen újra előkerült egy hasonló játék, igaz, akkor már nem egy lakatlan szigetről, hanem, ha jól emlékszem, egy sivatagról volt szó, amellyel kapcsolatban szintén azt kellett megvitatnunk, miket vinnénk magunkkal, persze ott már nem annyira az egyéni, mintsem inkább a csoportérdekek számítottak, illetve az, hogy miként tudunk közös nevezőre jutni, ezért is kellett egymást hosszasan győzködve kompromisszumra jutnunk annak a bizonyos listának az összeállításakor, ami persze korántsem volt egyszerű feladat, kiváltképp akkor, ha valaki a kos jegyében látta meg a napvilágot, és a gyakran rejtegetett akaratossága meg önfejűsége ellenére is nehezen hajlott arra, hogy elfogadja az övével szöges ellentétben álló véleményeket, arra meg aztán végképp, hogy azok szerint is cselekedjen.

És bár erről talán kevesebbet beszélünk, felnőtt korunkban is fel-felmerül bennünk olykor, hogy mennyivel egyszerűbb lenne az életünk egy lakatlan szigeten vagy éppen egy sivatagban, kiváltképp az olyan helyzeteket követően, amikor úgy istenigazából felbosszantanak bennünket, és elegünk lesz nemcsak az adott személyből vagy személyekből, hanem az egész emberiségből, ami, valljuk be, olykor-olykor még velünk is előfordul, akik alapvetően emberszerető, empatikus és toleráns személyeknek valljuk magunkat.

Az elmúlt napokban, hetekben tapasztalt gyűlölködő és gyűlöletkeltő megnyilvánulások ugyan nem feltétlenül erre engednek következtetni, sőt talán némiképp a mindennapok során szerzett tapasztalataink is megkérdőjelezik a kijelentést, az elmúlt években állítólag világszerte kedvesebbek lettek egymással az emberek. Mielőtt még összevonnánk a szemöldökünket, fontos leszögezni, hogy a vizsgálatokat feltételezhetően nem közvetlenül a választási kampányokat megelőző vagy az azokat követő időszakokban végezték, ugyanis a kutatók az általuk megfigyelt mindhárom kedvességfajta tekintetében jelentős előrelépést tapasztaltak, megállapítva, hogy az idegenek megsegítésére, az önkéntességre és az adományozásra vonatkozó hajlandóság is jelentősen megnövekedett az elmúlt két évben, ráadásul számottevő mértékben meghaladta a járvány előtti szintet, éppen ezért szerintük ezek az eredmények arra engednek következtetni, hogy van remény az emberiség számára, mivel az igazán komoly megpróbáltatásokkor még mindig képesek vagyunk összefogni, ami bizakodásra adhat okot valamennyiünknek, különösen most, az emberszeretet világnapja környékén, amelyről valószínűleg a többségünk még csak nem is hallott, nemhogy esetleg ünnepelné is, pedig ennek a napnak a legfőbb célja állítólag az egymás iránti szeretet, tisztelet és tolerancia hangsúlyozása, ugyanis – ahogyan a leírásában szerepel – ezen a napon a különböző kultúrák fajtól és társadalmi hovatartozástól független elfogadását, gondolatainak, álmainak és érzelmeinek megértését ünnepeljük.

És talán éppen ezért lenne annyira fontos, hogy olyan módon fejlesszük önmagunkat, hogy egyre empatikusabbakká, elfogadóbbakká, toleránsabbakká váljunk a körülöttünk és a velünk együtt élőkkel szemben, miközben ahelyett, hogy lakatlan szigetekre vágyódunk, mi magunk alakítunk ki magunknak egy-egy olyan szigetet, ahol egyedül is, és másokkal együtt is jól érezzük magunkat, felismerve Márai igazságát: „Ember vagy, tehát ember módra és az emberek között kell élned. Ember módra élsz, ha igazságosan élsz. Ha minden cselekedeted és szavad alján a szándék van: nem ártani az embereknek. Ha megkísérled – feltűnés és hiú szerep nélkül – segíteni az embereket."