2024. április 26., péntek

Távoli őrtüzek

A HÁBORÚ ÁRNYÉKÁBAN. Számítógép segítségével sokféle információra ráfuthatunk, két kárpátaljai ismerősömről így érkezett hír. Mindketten írók. Egyikük – az Ukrajna elleni orosz invázió okozta feszültségterhes napokban – bátor csapatmunkát irányítva folyóiratuk idei első számán ügyködött. Honlapjukon már olvasható, s a kéziratokat a nyomdába is leadták. Újságírói kérdésre válaszolva most arról (is) beszél, hogy szülőfalujában önvédelmi szinten szervez a lakosság járőrséget, nehogy kifosszák a kiürült házakat. Akik maradtak, azok összefognak, függetlenül pártállástól, vallástól, s ez felbecsülhetetlen érték. Ismert gulágkutatóként aztán felidézően megemlíti, miként lehetett a második világháború szörnyűségein túllépni hadifogolyként, s Gulag-rabként túlélni Szibériát. Visszatérő időkben ma is azt az aktuálissá váló tanácsot adja, miszerint ne építsünk panaszfalat, mert elveszi az erőnket, ne foglalkozzunk a bosszúval, az ellenséggel, mert az is csökkenti az energiánkat, végül pedig becsüljük meg az élet apró örömeit, s azt, hogy egyáltalán látjuk egymást, és segíteni tudunk egymáson.

A másik verset ír. Sőt, versciklust. Íme egyik versének néhány sora: „merenghetsz szépen-búsan elmúláson / de egyszer úgyis felhasad a vászon / ki arca néz az égi hasítékon? / angyalt vártál, de megjelent a démon”. És szintén egy versszak a másikból: „miért is hitted, minden így maradhat / kenyér és tej; de ím, a búza rothad / s szól az úr, sorsod nem érted, mert úgy van / hogy nem éltél még gyötrő háborúban”.

Ők ketten. A közeledő/érkező harci zaj ellenére dolgoznak. Írnak, szerkesztenek. Teszik a dolgukat. Következetesen.

TÉPELŐDŐK KINCSEI. „Valahogy nem lelem a helyem, nem tudom, mire vagyok képes, meddig terjed tudásom, mi az a közeg, amiben legjobban tudok elhelyezkedni. Tele vagyok kérdőjelekkel és megválaszolatlan belső kérdésekkel. Mennék már valahová, mindegy hogy hová. […] Úgy maradnék Európában, ha lenne miért, ha célját látnám az itt maradásnak, ha bárkinek is hasznára volna az ittlétem.” E megrendítő sorokat svájci tartózkodása idején (1951-ben) az a Borbándi Gyula (1919–2014) vetette papírra, aki aztán rövidre rá már a Szabad Európa Rádió munkatársa (jóval később a magyar osztály helyettes igazgatója). 1951-ben Zürichben részt vett a Látóhatár folyóirat megindításában, annak főmunkatársa, majd főszerkesztője, az átkeresztelt Új Látóhatárnak pedig felelős szerkesztője. A Cs. Szabó Lászlóval való levelezéséből tudjuk, úgy vélte, ez a folyóirat lesz majdan „az egész nyugati magyarság legnagyobb szellemi önigazolása”.

A Látóhatár meg az Új Látóhatár példányai ott sorakoznak most az 1962-ben alakult Müncheni Magyar Intézet (MMI) polcain, számos emigráns magyar író hagyatékával egyetemben. Az irodalomtörténeti, történelmi és politikai kérdésekkel foglalkozó Borbándinak például már mintegy huszonötezer levelét fel is dolgozták!

Nem árt tudni, hogy a többrétű feladatokat ellátó MMI könyv- és hagyatéktára Németország egyik leggazdagabb hungarológiai dokumentumközpontja.

EMLÉKEZŐK LENDVÁN. Ami felépül, az össze is omolhat. Merthogy évtizedeken át a Vajdaságban élő magyarság kultúrája rendszeresen jelen volt Szlovéniában, hasonlóképpen a szlovéniai magyar alkotók is gyakorta ellátogattak mifelénk. Szúnyogh Sándor például több alkalommal is vendégeskedett a Kanizsai Írótáborban; a közvetlen, jó humorú, kapcsolatot gyorsan teremteni képes költővel sokan barátkoztunk. Most arról olvasok, hogy a minap lett volna nyolcvanesztendős – ez kínált alkalmat megszervezni róla egy fotókiállítást. A lendvai Bánffy Központban látható képek a lányai családi albumából származnak, és végigkísérik apjuk életútját. Amely Alsólakosban kezdődött, majd a muraszombati tanulmányi évek következtek, hogy már tanárként lássuk Domonkosfán és Lendván. A hatvanas évek közepén alapított családot, az albumok fekete-fehér fotói ezt is dokumentálták.

A megállapítás ma is áll: Szúnyogh nagy hatással volt a muravidéki magyar kultúra fellendülésére, hovatovább kapcsolatai kiterjedtek a Kárpát-medence más magyar közösségeire is. És persze újságíró is volt, hogy ne feledjük, az 1970-es évek elejétől húsz éven át a Népújság szerkesztőségének tagja. No meg évtizedeken át szerkesztette a Naptárt, a muravidéki magyarok évkönyvét, s közreműködött több ízben a Lendvai Füzetek – Lendavski zvezki kétnyelvű kiadvány elkészítésénél. Meghatározó tagja a Muratáj irodalmi, művelődési és társadalomtudományi folyóiratnak. Korai haláláig a Szlovén RTV lendvai stúdiójának vezetője, igazgatója volt.

Emlékét mindenekelőtt verseskötetei őrzik. Szülőfalujában egy utcát róla kereszteltek el. És a neve fémjelzi a muravidéki közösség ifjúsági irodalmi díját is.

Mi mindenekelőtt a kanizsai mosolygós arcára és a jellegzetes hanghordozására emlékszünk. Még egy darabig. S már csak alig néhányan.