2024. április 27., szombat

Álmomban olykor most is zakatolnak a vonatok

Dermedten olvasom a Magyar Szó beszámolójában, hogy a Szerbiai Vasúti Közvállalat árverési felhívást tett közzé a régi bánáti vasutakból megmaradt sínek és pályatartozékok eladására. „Ez azt jelenti – olvasom a lapunkban –, hogy a Torontálszécsány–Módos és a Nagybecskerek–Versec vasútvonalak az utolsó napjaikat számolják.” Módoson 33 évvel ezelőtt haladt át az utolsó vonat – ha jól számolom, az még a nagy délszláv birodalom, Jugoszlávia idejében történt –, de a helyiek egészen a közelmúltig rendületlenül reménykedtek abban, hogy a vasútjuk egyszer újra használható lesz. Holott a valóság az, hogy a Bánát – és a Bácska – szinte valamennyi vasútállomása roskatag magányában az évtizedek során tönkrement. A nyilvános felhívás 19 500 tonna régi sínre, 1370 tonna „kitérő alkatrészre” és 3755 tonna régi pályatartozékra vonatkozik, vagyis összesen 24 625 tonna régi vasat és acélt kínál árverésre a szerbiai cég. A bánáti vasút a jelenlegi tulajdonosának tehát ebül jött és kutyául ment – mondaná, aki kicsit is járatos a történelemben.

Talán én vagyok az utolsó vándor, aki a hajnali félhomályban, képzeletben jegyet váltottam valamelyik bánsági vasútállomáson az éppen érkező vonatra. Elmúlt századok vándorainak nyomában szeretnék még egyet utazni a csodák világában. Valahogy úgy, ahogyan Herczeg Ferenc Fenn és Lenn [1890] című regényének hőse, Kun Attila érkezett haza a fővárosi lelki összeomlás után a történetben Boros-Keveként szereplő Versecre: „A lapály felett tavaszi szél csattogtatta szárnyait, a nádas zúgva hajlongott. A vasúti töltés mentén varjúsereg emelkedett fel, lomha szárnycsapásokkal lendülve a ködös magasba. A római sáncra dűlő cigánysátorból barna arcok bámultak a futárvonat után, amely a sápadt reggeli fényben zakatolva sietett délnek, a kevei róna méhébe.” A hazatérő vándort álmodozásából éles fütty rázta fel: Boros-Keve! Előtte feküdt a hegység a török várral, a város, amelynek apró házai félénken lapultak a hatalmas templom körül. Az állomáson még minden a régi volt! Ott állt a fiáker is, amely minden érkezésekor a lakására vitte őt.

Fontos szerepe volt a vasútnak, a vonatnak és az állomásnak Herczeg Ferenc életében is. Emlékezéseinek első kötetében, A Várhegy [1933] című könyvében a fehértemplomi gimnázium diákjaként gyakran utazott vonattal haza a szülői házba. „Fehértemplom csak huszonöt kilométernyire esik a szülővárosomtól. Lenn van a határszélen, ahol a sváb humor szerint a farkasok jóéjszakát kívánnak egymásnak. Ez a város kicsi fészek, még nem is félakkora, mint Versec, de van divizionáriusa, lovas- és gyalogos ezredparancsnoksága, állami főgimnáziuma, királyi törvényszéke és még számos olyan állami közintézménye, amelyekre epekedve és irigykedve gondolnak a verseci lokálpatrióták” – emlékezett csodálatos diákéveinek városára felnőttként az író. Az érettségi vizsgát követő reggelen is a vasútállomáshoz kikísérték a fehértemplomi osztálytársak. „Mikor megindult a vonat, a gaudeamus igiturt énekelték. A szívem úgy tele volt hevenyifjúsággal, hogy sírva fakadtam. Mikor a vonat átdöcögött a Karas hídján, megláttam a kék égboltba emelkedő verseci Várhegyet, és akkor a Rubikont átlépő Cézár büszkeségét és bizakodását éreztem a szívemben.” Fehértemplomra már csak az a kicsiny rózsacsokor emlékeztette őt, amelyet – bizonyára fájó szívvel – Zsófi küldött utána.

S talán emlékezett még azokra a kirándulásokra is, amelyekre tanára, Still Nándor vitte a diákjait, s amelyekről az 1897-ben közzétette Földrajzi séták Fehértemplom és vidékén című írásában a jeles pedagógus maga számolt be. Elragadónak tartotta Fehértemplom vidékét. Szeptemberi hajnalokon a Néra folyót övező füzesek alatt vízimalmok zakatoltak, azon túl viszont már a sejtelmes és titokzatos Krassó-Szörény vármegye kezdődött. Az igazi kalandot azonban a Báziásba tett utazás jelentette. Báziás néhány évvel korábban az al-dunai gőzhajózás egyik legfontosabb kikötője volt, a temesvár–orsovai és a belgrád–zimonyi vasút megépítésekor azonban sokat veszített jelentőségéből. S ha kereskedelmi értéke halványodott is, gyógyfürdőjének kényelme messze földön ismertté és népszerűvé tette, amihez nagyban hozzájárult a vasúti szolgáltatás is. Fogl János A krassó-szörényi románok között [1914] című tanulmányában írta: a tervezett Néra-völgyi vasút közgazdasági, politikai és kulturális fölemelkedést hozhat a vidéknek. „A Néra-menti vasút nagy lökést adna egy gazdag, terjedelmes vidék kultúrájának.” A nyomában születő bányák, gyárak, cégek és üzemek meghoznák a régió számára a boldoguláshoz vezető kereskedelem fölvirágzását is.

Kolumbán Lajos A Délvidéken és az Aldunán [1911] című útirajzának hősei, a késmárki Czimbalmos református pap és diákjai a nyári kirándulásukat is vonattal tették meg. Arad, Temesvár és a Temesi bánság csodáinak megismerése után „a vonat a magasan épített Néra hídján áthaladva, Temes megyét elhagyta, és Krassó-Szörény megye határába lépett, ahonnan nemsokára megérkeztek Báziásra. A vasútnak itt vége szakad. Itt rakják a vasútra a hajón érkezett szállítmányokat, a vasúton érkezetteket hajóra.” A diákok a vonat ablakából még láthatták Versecet, melynek a távolból sűrű gyümölcsösök és gondozott szőlők közül látszottak szépen gondozott házai. Czimbalmos tiszteletes úr a vonat ablakán kitekintve, megilletődve kérdezte növendékeit: „Fiaim, akad-e széles e hazában egy talpalatnyi hely, amely valamiért ne volna híres és nevezetes? A magyar ifjú bárhol örömmel tanulhat, mert olyan szép földről, mint a mienk, olyan dicsőséges történelemről, mint a mi történelmünk egy nemzet fiai sem tanulhatnak.” Szalay Pál Kóborlások – Úti rajzok és benyomások [1906] című könyvében pedig így fogalmazott: Báziás valójában csak vasúti telep, végállomás. Tömérdek utas nyüzsög a pályaudvaron, s a hajós társaságok szellős csarnokaiban. „Itt állunk a hatalmas folyam-király partján. Túlsó oldalon a szerb határ. Ez a föld, s ez a vidék, amit most hajóval bejárunk, egy nagydarab történelem, dicsőséges csatáknak, siralmas háborúknak zajos színpada évszázadokon át.” Szerbiában most árverezik az ócskavassá rothadt vasutat, amelyen az előttünk járó nemzedékek megismerték Dél-Magyarország fönséges tájait, történelmi emlékeit, virágzó városait és falvait.