2024. április 26., péntek

„Voltál, fiam, katona?”

– Látszik, fiam, hogy nem voltál katona – mondta a nagyapám még gyermekkoromban. Sokszor. Nagyon sokszor. Akkoriban nem értettem, miért. Általában olyankor vágta hozzám, amikor rossz fát tettem a tűzre, vagy ha valamit nem tudtam egyedül megoldani. De abban az időben talán nem is volt olyan nagykorú férfi a családban, de még a tágabb környezetemben sem, akitől legalább egyszer ne hallottam volna a fentebb leírt mondatot. Miután leszidtak, általában mesékkel folytatták. Az egykori obsitosok sosem fogytak ki a katonahistóriákból, a legtöbben pedig szívesen emlegették az egykori történeteket, hozzátéve, hogy a katonaévek alatt a pokolba kívánták a sereget, ám az ott szerzett tapasztalatok pótolhatatlanok, s azokból a mai napig építkezni tudnak. Így volt ez generációkon át.

A közelmúltban egy első világháborús veteránokról szóló dokumentumfilmet néztem, amelyben egy vén baka arról számolt be, hogy ők gyermekkorukban a '48-as szabadságharcosok hőstörténeteit hallgatták mindig. Aztán, amikor ők felnőttek, túlélték az első világháborút, a fiataloknak ugyanúgy a háborúról, a seregben szerzett tapasztalatokról meséltek. A bácsi azt mondta, hogy a katonaélet akkoriban kéz a kézben járt a férfiléttel. A közvetlen környezetemben az idősebbek már csak a kötelező sorkatonaságról meséltek, amely mellett az egyik leggyakrabban elhangzó érv az volt, hogy a hadsereg tartást adott a fiataloknak, önfeláldozásra, fegyelemre, bajtársiasságra, közösségi életre, rendre nevelt. Emellett persze néha még jó buli is volt. A különböző csínytevések, a szigorú szabályok esetleges megszegése és a szerelmüktől való állandó távollét romantizálta az egykori kadétok memoárjait.

Az efféle meséket, érveket hallgatva nem csoda tehát, hogy gyermekkoromban kortársaimmal mi is nagyon vártuk a kötelező sorkatonai szolgálatot. Gyakori téma volt körünkben. Amikor játékpuskákkal háborús játékokat játszottunk, utána szinte mindig szóba került a leendő szolgálat. Számolgattuk, hány év múlva kell majd bevonulnunk. Még azt is megfogadtuk, hogy ha eljön majd az idő, együtt megyünk a seregbe. Aztán a sorkatonaság megszűnt. De akkor már nem bántuk. Bár így, katonaszűzen még ma is megkapom a régi intelmeket. A közelmúltban egy, a horvát frontot megjárt magyar bakával beszélgettem az ottani tapasztalatokról. Sokszor elérzékenyült közben, megállt néhány pillanatra. A beszélgetés végén azt mondta, reméli, hogy soha többé nem fog történni senkivel ahhoz hasonló, ami ott velük néhány évtizeddel ezelőtt megtörtént. Miután kimondta, egy ideig csak nézett maga elé, majd megkérdezte tőlem:

– Fiam, voltál te katona? – Nemmel válaszoltam. Ekkor kifejtette, hogy a háborút elítéli, de a katonai nevelést azt nagyon fontosnak tartja, és hiányolja a mai társadalmi rendszerből. Látva, hogy értetlenül ülök előtte, így folytatta: – Na, most ide figyelj! – Elővette szemüvegét a belső zsebéből, feltette, majd a telefonját kezdte nyomkodni. Néhány perc keresgélés után egy mémet mutatott. A Kelly hősei című film főszereplői szerepeltek a fotón, az alábbi felirattal: „A generációd nem képes heti 40 órát dolgozni, nem tudja eldönteni, hogy fiú-e vagy lány vagy valami más, és nem tud húst enni sírás nélkül." Amikor elolvastam, a fejemet csóválva mosolyogtam. Ő hangosan felnevetett.

– Látod, ha még létezne a kötelező sorkatonai szolgálat, ilyen problémái biztosan nem lennének a generációdnak – mondta. Egy biztos, van abban valami, amit a bácsi mondott, de a kapun kifelé jövet a következő kérdés fogalmazódott meg bennem: Vajon meddig vágják még a fejemhez, hogy nem voltam katona?