Nemrég a Szabadkai Városi Múzeumban mutatták be az Izmos irodalmi kötelékben című kötetet, amely a Kosztolányi-történetekből is ismert, szabadkai gimnáziumi önképzőkör sokáig elveszettnek hitt jegyzőkönyvét tartalmazza. Ahogyan azt megtudhattuk, a sokak által keresett jegyzőkönyv egy évvel ezelőtt bukkant elő.
Négy füzetről van szó, ezek töredékesen találhatóak meg a kötetben. A könyv szerkesztője Hicsik Dóra főkönyvtáros, ő írt hozzá előszót is. A megjelentetésében Hulló István, a múzeum korábbi igazgatója is nagy szerepet játszott, amikor úgymond felkarolta a kéziratot. A borítót Tóth Péter tervezte, a könyv Magyarországon jelent meg Bosnyák Áron kiadójában, és ebben Virág Zoltán közreműködött. Huszka Márta volt a korrektor, átnézésében Hózsa Éva egyetemi tanár is részt vett, akinek elmondása szerint a könyv címét Virág Zoltán adta találóan, mert valóban egy izmos kötelék volt az, ahogyan akkoriban a diákok egymást bírálták, egymásnak nekifeszültek. A kötetről Hicsik Dórával Hózsa Éva beszélgetett.
Ahogyan azt Hicsik Dórától hallhattuk, a jegyzőkönyvről korábban csak Dévavári (Dér) Zoltán tudott, írt róla a köteteiben, és ismert Kosztolányi-kutatók is csupán annyit tudtak, hogy létezik. Állítólag utoljára a Szabadkai Városi Múzeumban látták, ahol azóta személycserék voltak, és költözködésre is sor került. Hicsik Dóra elmondása szerint megközelítőleg egy éve egy szerb ajkú régész letett elé egy dobozt, azt mondta, valami gimnáziumos dolog van benne, hátha hasznos lehet. Amikor pedig a főkönyvtáros meglátta, hogy valójában mi az, nem is tudta sírjon-e vagy nevessen, úgy érezte, menten elájul. Ez egy pénteki nap volt, hazaindulás előtt, és alig tudta kivárni a hétvégét, hogy a hétfői gyűlésen előhozakodjon vele. Hétfőn azonnal Hulló Istvánhoz fordult, mondván, megvan az, amit mindenki keres, előkerült a jegyzőkönyv és mindent túlélt, a háborúkat, a gimnázium kiürítését, a költözéseket...
A kötet a gépírás betűtípusával készült, hogy valamelyest úgy is nézzen ki, mint egy jegyzőkönyv:
– Két hasábon írták. Az egyiken az olvasható, hogy mi történik, a másikon a hozzászólások. Ezt szerettük volna mi is különválasztani, és visszaadni a jegyzőkönyv jelleget, ezen Lality Csaba tervezőgrafikusunkkal dolgoztunk. A jegyzőkönyvből kiderül az is, hogy a diákok nagyon komolyan vették az önképzőköri üléseket. Először mindig átnézték az előbbi jegyzeteit, ha valamit javítani kellett, azt a vezetőtanár írta alá, azután pedig jött a napirendi pontok ismertetése, hogy milyen művekkel foglalkoznak, ki szaval, ki mit bírál. A végén kiosztották a feladatokat, hogy például a következő alkalomra ki milyen művet fog elolvasni, vagy ha egy nagy eseményről van szó, akkor mivel készülnek. Leszűrhető, hogy fontos volt nekik az irodalom, az önképzőköri tevékenységüket nem vették feleslegesen megterhelő pluszmunkának és nagyon komolyan vetélkedtek. Azokban az időkben egyedül az önképzőkörön és a díszülésein mutathatták meg ezek a fiúk, hogy mit tudnak. Nem volt nekik más megmutatkozási vagy kitörési lehetőségük. A mai fiatalok másmilyen helyzetben vannak, az internetre bármit feltölthetnek és ott mások is láthatják, mit tudnak. Az akkori fiataloknak viszont ez volt az egyetlen porondjuk a városban, ezért is vették annyira komolyan. A kötet szerkesztésekor a régi nyelvet, a jegyzőkönyv nyelvét használtuk. A könyvben az 1870-es évek közepétől az 1914-ig tartó időszakot dolgoztuk fel, amely során szépen nyomon követhető a nyelv magyarosítása. Az önképzőkör indulásakor jócskán germanizáltak, a századfordulón kezdtek el igazán magyarul beszélni, így nyelvészeti szempontból is egy érdekes olvasmányról van szó. Ne feledjük azt sem, hogy ezeknek a fiúknak másmilyen volt a műveltségük, használták a latin nyelvet, de tanultak németet, franciát, görögöt és eredeti szövegekkel foglalkoztak a tanórákon is. A tananyag vetülete nyomon követhető az önképzőköri jegyzetekben is. Az önképzőkörben szinte mindenki versírással kezdte, ezeket bírálták, viszont fontos műfajnak számított a műfordítás is. Később nagy szerepet kapott a szavalás, akkor egymás szavalatát kritizálták. Verseket ünnepségeken is mondtak, Arany János születésnapjáról, valamint az október 6-i és március 15-i eseményekről emlékeztek meg. Ezt tudjuk Csáth naplóiból is – hallottuk Hicsik Dórától.
Hózsa Éva irodalomtörténeti csodának nevezte a kötetet, amely tudományos igényességgel készült és az előszó mellett fontos benne a névmutató, a válogatott irodalomjegyzék és a lábjegyzetek is. Utóbbin Hicsik Dóra szintén sokat dolgozott:
– A gimnáziumi évkönyvek szintén megtalálhatóak a múzeumban. Ez alapján mindenkit sikerült beazonosítani, aki az önképzőkör tagja volt. A kötet összeállításánál a legnagyobb gondot a szelektálás okozta, anélkül dupla ilyen vastag lett volna, így nem kerülhetett be mindenki a lábjegyzetbe sem. Arra szorítkoztam, hogy azokat a diákokat emeljem ki, akik később fontos szerepet töltöttek be, vagy legalábbis számítottak a magyar közéletben. Most érdekes látni, honnan indultak el, egy iskolai önképzőkör hozta őket össze, ahol nagy lendületet kaptak. Persze nem lett mindenki irodalmár, akadnak köztük újságírók, politikusok, katonai tisztségviselők, de biztosan nem felejtették el, hogy hol volt az alma materjük. Az önképzőkör 1869-ben alakult meg – az első évekről nem sokat tudunk –, akkoriban Jámbor Pál volt az igazgató. Jámbor Pál Pakson született 1821-ben és Szabadkán halt meg 1897-ben. Az 1860-as években került Szabadkára, mint katolikus pap és a gimnázium igazgatója. Később a politikai pályafutása miatt ezt a tisztségét feladta, majd később visszatért, magyart és latint tanított az intézményben. Budapesten és Párizsban is élt, látta a nagyvilágot, valószínűleg ezért is próbálta meg felrázni ezt az álmos, poros, boros kis Szabadkánkat. Mivel költő is volt, minden bizonnyal az ő hatására is kezdtek el a diákok irodalommal foglalkozni, ő pedig bátoríthatta, akár segíthette is őket, hiszen meg is jelentette az írásaikat. Az önképzőkör 1882-ben alakult újjá, az ekkor meghozott szabályokat egészen 1914-ig betartották. Ez Toncs Gusztáv nevéhez fűződik, a számunkra ismert történet pedig 1914-ben Loósz Istvánnal fejeződik be – tudtuk meg Hicsik Dórától.
A belevaló kamasz
Hózsa Éva elmondása szerint, ahogyan a diákok egymás szövegeit bírálták, azok tényleg izmos harcok voltak. A világirodalom nagyjait sem kímélték, erős, szúró kritikákat fogalmaztak meg, amilyeneket manapság nem igazán írnánk le, de fiatalok voltak és semmitől sem féltek, semmilyen következménytől sem tartottak. Egyrészt szabad szájúak voltak, másrészt viszont nagyon is sok szabálynak kellett megfelelniük. Hicsik Dóra arról is beszélt, hogy a szabadkai gimnazistáknak sose volt könnyű dolguk:
– Gondoljunk csak az 1901-es évre, amikor a tanári szigor miatt egy diák öngyilkos lett, ami később Kosztolányi Aranysárkányában bukkan fel újra, tehát történtek tragédiák is. Azt már korábban is tudhattuk, hogy Kosztolányi belevaló kamasz volt, semmilyen ellenvetést nem tűrt meg maga körül. Most, hogy már olvashatjuk az önképzőköri jegyzőkönyvet, világossá válik, hogy nem Kosztolányi kivonulása volt az egyetlen incidens. Vérre menő viták alakultak ki a versek körül, de tudni kell azt is, hogy a vezető tanárok, Toncs Gusztáv és Loósz István, mindig a helyzet magaslatán voltak és koordinálni tudták az indulatokat. Egyébként 1902-ben, amikor az a bizonyos Kosztolányi-eset történt, az önképzőkör élére egy fiatal bajai tanár került, aki nem ismerte a helyi viszonyokat, és nem tudta kordában tartani az indulatokat. Ennek lett a vége az, hogy Kosztolányi megsértve érezte magát és kivonult 1902 novemberében az önképzőkör üléséről. A tanár ugyanis azt mondta, hogy csak ne vádoljon mást germanizmussal, amikor ettől hemzsegnek az ő írásai is. Kosztolányi akkor felpattant, hogy mutasson csak egyet is, de nem várta meg a választ. Ilyen esetek előtte és utána is előfordultak az önképzőkör történetében. Egy évvel később Csáth Géza is ugyanígy dühösen kivonult egy ülésről, csak ez már kevésbé ismert. Kosztolányinak viszont ezt nem tudták megbocsájtani, valószínűleg az édesapja miatt sem, mert aki a gimnázium igazgatójának a gyereke, az türtőztesse magát és viselje el a kritikákat. De ő nem tudta – fejtette ki Hicsik Dóra és kitért arra is, hogy a plágiumgyanú is nagy indulatokat tudott kiváltani.
– A plágium, az irodalmi lopás is végigvonul az önképzőkör történetén, és nem csak Kosztolányi kapcsán merül fel. Előtte az apja – aki korábban szintén az önképzőkör tagja, sőt titkára is volt –, amikor még irodalmi vizeken evezett, rámutatott egy iskolatársa plágiumára. Ilyen esetekben titkos szavazást intéztek, hogy zárják-e ki az illetőt. Kosztolányi is megvádolta az egyik iskolatársát plágiummal, rá is bizonyította és ki is zárták az önképzőkörből. Ez 1902 elején történt, úgyhogy már gyűltek az indulatok. Tulajdonképpen amióta Kosztolányi betette a lábát az önképzőkörbe, minden bizonnyal többen is várták, hogy mikor tehetik ki onnan, mert zavarta őket. Aki tehetséges, magabiztos és nem tűri a kritikákat, azzal nehéz együttműködni. A kivonulása kapóra jött, de Kosztolányi csak nyert azzal, hogy eltávolították az iskolából, mert nem kellett bejárnia az órákra, magánúton érettségizett, közben egy olyan élményt kapott a sorstól, amit később a műveiben, a regényeiben élt újra. Talán ezt az esetet abban a pillanatban tragikusnak fogta fel, de végül már csak mosolygott rajta – szögezte le Hicsik Dóra.
Szabadkának fontos
Végezetül Hicsik Dóra is hangsúlyozta a kötet fontosságát:
– Ezzel a könyvvel nem az a célunk, hogy beleavatkozzunk a nagy Kosztolányi-kutatásokba. Léteznek Magyarországon kutatók, akik egész életükben ezzel foglalkoznak. Azt viszont elvárjuk, hogy amikor helytörténeti adatokkal találkoznak, szabadkai vonatkozással, ami bennünket érint, akkor jöjjenek el és kérjék ki a véleményünket, mert sületlenségek jelenthetnek meg csak azért, mert nem ismerik a helyi viszonyokat. Csupán erre szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy amikor Kosztolányival foglalkoznak, ne feledjék el, hogy szabadkai volt és innen indult el. Helytörténeti szempontból pedig mindenképpen egy fontos kötetről beszélhetünk. Ha a Kosztolányi-kutatást nem is nagyon befolyásolja, de Szabadka kutatásához sokat adhat hozzá. Bővítheti a már ismert emberek életrajzát azzal, hogy az önképzőkör tagjai voltak és irodalmi tevékenységet fejtettek ki. Felfedezhetünk benne ugyanis más írókat és közszereplőket, akik később nemcsak Szabadkán, hanem például Szegeden vagy Baján töltöttek be fontos pozíciókat – mondta Hicsik Dóra.
