2024. április 27., szombat

Hol tart az emberiség?

Harmadszor rendez Kokan Mladenović a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban

Zenés produkció készül a KDSZ-ben, Maja Pelević szövege alapján, Kokan Mladenović rendezésében, Az utolsó kislányok címmel, amelynek ősbemutatóját e hó 29-én, 19.30-tól láthatják a nézők, első reprízét pedig jövőre, január 16-án. Az előadás szereplői Búbos Dávid, Fülöp Tímea, Grgić Nikoletta, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor és Verebes Andrea, valamint két zenész, Szerda Árpád és Ábrahám Máté.

Kokan Mladenović harmadszor rendez a KDSZ-ben, a Vlagyimir Majakovszkij verse nyomán készült Felhő a nadrágban bemutatója 2017-ben volt, ezután pedig jött a Gusztáv a hibás mindenért 2019-ben. Térségünk egyik legkeresettebb rendezője rendszeresen részt vesz a Desiré fesztiválon is, erről és az új produkcióról a KDSZ-ben beszélgettünk.

Ősbemutatóról van szó. Hogyan jött létre a szöveg?

– Maja Pelević egy új, számomra nagyon értékes, mondhatni poétikus szöveget írt arról, hogy hol tart most a civilizációnk. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy már mindent a piacra szánunk, áruban fejezünk ki, beleértve az életeket, a gyerekeket, a kisbabákat, az utódokat is. Ehhez a szöveghez távoli inspirációnak egy hír szolgált, amelyet a pandémiás lezárások idején, megdöbbenve hallottunk. Egy ukrajnai, mesterséges megtermékenyítéssel, béranyasággal foglalkozó klinika vezetője a tévéhez és más információs csatornákhoz fordult, ahol arra hívta fel a figyelmet, hogy több készenlétben levő „árujuk” van, tulajdonképpen csecsemők, akiket a covidos lezárások és szigorítások miatt nem bírnak átadni a megrendelőknek. A „kész produktum” eltartása, úgymond raktározása márpedig rengetegbe kerül, ezért arra kérik az uniót és az ukrajnai vezetőséget, hogy intézkedjenek, máskülönben nekik kell megoldást találniuk az üzlet megmentésére. Számunkra mérhetetlenül sokkoló, hogy valaki az élő kis emberekről, kizárólag a nyereség, a bevétel, a költségek prizmáján keresztül beszéljen. Amikor Maja Pelevićtyel erről beszéltünk, kitaláltuk, hogy legyen ez a kiindulópontunk. Egyszerűen nem tudtunk napirendre térni afölött, hogy egy olyan civilizációban élünk, ahol épp minden, szó szerint, áruvá vált. Már nem is létezik empátia, emberségesség, semmi sem. Minden csak a profitról szól. Innen indultunk el, de Maja Pelević továbbment, feltette a kérdést, hogy merre tartunk, míg a profitot hajszoljuk ebben a világba, ahol csak az érdekek számítanak. Ha jobban belegondolunk, tűrhetetlen dolgokat tűrünk el. Mind kevesebb idő jut az érzelmekre, az érzésekre. Nem éljük az életünket, hanem túlélünk.

Milyen lesz az előadás formája?

– Nagyon érdekes, mert azt is kitaláltuk, hogy legyen zenés, egyfajta modern opera. A zenéjét Irena Popović komponálta, az előadásban pedig két zenész közreműködik. Számomra kihívás volt találni egy új rendezői nyelvet, amely eltér a megszokottól. Most ugyanis a rendezési folyamat nem teljesen szabad. Más a helyzet. Alkalmazkodnunk kell az előadás zenei struktúrájához is, ugyanakkor viszont ez a társulat annyira kiváló, hogy nekik minden megy: énekelnek, játszanak, közben megfelelnek a rendezői és a zeneszerzői követelményeknek is. Urbán András színháza azért is különleges, mert úgymond nem számol a végeredménnyel, nem a sikerrel kereskedik. Itt fontos a kutatómunka, a folyamat is, amely szerint dolgozunk. Számomra ez újfent nagyon izgalmas volt. A színházainkban ez sajnos nem magától értetődő. A színház is gyár lett, a népszerű címek üzeme. Eszerint mindenki egy recept alapján, bevált módszer mentén dolgozik, és mindenki tudja, mit kell tennie a sikerért. Mindent ismétlünk, mint a sorozatgyártásnál. Közben elmarad a kísérletezés, a kutatómunka izgalma, ami nekünk, alkotóknak is sokat ad.

Kokan Mladenović a KDSZ-ben (Fotó: Lukács Melinda)

Kokan Mladenović a KDSZ-ben (Fotó: Lukács Melinda)

Hogyan jeleníti meg a díszlet az előadás témáját?

– A látványvilágot az elektronikus kereskedelemmel foglalkozó óriáscégek raktárai inspirálták. Ily módon szinte bármit lehet rendelni és minden mechanizálva van, a csomagolás, a küldés is. A minél nagyobb kereset érdekében pedig a színek mind élénkebbek és vidámabbak. Minden szép, színes és csillogó, közben viszont az emberek kegyetlen kizsákmányolásáról van szó. Ezek a megakereskedelmek, a kapitalizmus futószalagjai, inspirálták Marija Kalabićot, a díszlettervezőnket. Így nem csak a zenén, hanem a látványon keresztül is, vidámabb hangvételben is próbálunk beszélni valamiről, ami tulajdonképpen szomorú és keserű.

A színházak a lehetőségekhez mérten ismét dolgoznak. Hogyan élte meg a covidos bezártságot?

– Az én tempóm nem mindennapi. Több munkával, több országban is szoktam foglalkozni. Ez a helyzet nekem alkalmat adott arra, hogy egy kicsit magamhoz térjek. Elgondolkodjak arról, most hol tartok, mint ember, mint színházi alkotó. Számomra ez egy hasznos szünet volt. Úgy érzem, hogy ez az időszak kicsit visszairányított bennünket a szeretteinkhez és önmagunkhoz. Sajnálatos, hogy ehhez egy egész világot sújtó balsors kellett. Most megint eszeveszett tempóban rohanunk, de remélem, hogy ekkora szünet után bölcsebbek lettünk.

Több ízben volt már jelen a Desiré fesztiválon, rendezőként és előadóként is. Idén is eljött, milyennek látta?

– Először vettem részt tanárként. Egyetemen tanítok rendezést és elhoztam a tanítványaimat. Kiváltképp Belgrádra jellemző az, hogy a színházakban mindent egy kaptafára csinálnak. Úgy gondoltam, látniuk kell valami mást is. Mindenképpen hasznos lehet a számukra, hogy ezt a fajta színházat is lássák, amely kísérletezőbb, bátrabb, közben pedig sokféle formát sorakoztat fel. Rengetegféleképp lehet elkészíteni egy előadást, ehhez képest a hivatalos színházaink mindig ugyanahhoz kanyarodnak vissza. Szerettem volna legalább egyfajta kínálatot mutatni a tanítványaimnak. Talán közülük valaki megtalálja magát valamelyik formában, és pont egy itt látott előadás által inspirálódik. Nem csak formai, esztétikai bőséget is nyújt a Desiré fesztivál. Nekem idén is izgalmas volt, értékes, hasznos tapasztalatot nyújtott. A Desiré már évek óta rávilágít arra, hogy a színházi sokszínűség mekkora hatalommal bír. Szeretném, ha a szerbiai színházvilág is olyan lenne, mint a Desiré, ami a témák sokféleségét, az esztétikát illeti, de abban is, hogy ne dugjuk a fejünket a homokba, hanem nézzünk szembe a mai időkkel, a világunkkal, amelyben oly sok a probléma. A színházaink, kiváltképp a belgrádiak, szöknek attól, hogy szembenézzenek a problémákkal. A Desirén egy olyan előadás sem volt, amely elfordult a valóságtól. Pont ellenkezőleg, mindegyik nagyon is nyíltan mutatott rá, hogy hol és hogyan élünk.