2021. október 27., szerda

Összeadódó tiszta akarások

Ha lezárul egy korszak az életünkben, vagy egyáltalán véget ér körülöttünk egy évezredek által behatárolt időszak, biztos, hogy veszteségeinkre, tévedéseinkre, majd utána terveinkre gondolunk, amelyeket – ha becsülettel összeszedjük magunkat – meg is valósítunk. Haladunk előre tűzön-vízen át, s a célunk, hogy adjunk valamit a világnak, a hozzátartozóinknak, a számunkra kedves embereknek… Mert megtapasztaltuk: adni mindig jobb, mint kapni. Felszabadítóbb, tiszta érzés.

Veszteségeink mindig vannak, mert esendő emberek vagyunk, bizonyos biológiai-fiziológiai törvényszerűségeknek kiszolgáltatott halandók, akik érezzék bármennyire szerencsésnek magukat, megroggyannak fokozatosan a hosszú úton… És a környezetükben is zajlanak fájdalmas események, amelyeket mindenképpen megszenvednek.

„De hát ez így természetes!” – mondaná valaki: az évek múltával sokasodnak bajaink, különösen, ha – mint mostanság is – állandó stressznek vagyunk kitéve a mindennapi betevő falatért folytatott nehéz küzdelmünkben, a háborúktól, terrorcselekményektől, járványoktól, betolakodóktól, törtető karrieristáktól való rettegésünkben.

Sokan visszaadnák a sorstól kapott pofonokat. Lázadnak a bénító körülmények ellen, de személy szerint megint csak legtöbbször a rövidebbet húzzák. Mert a dolgok csak lassan, nagyon lassan változnak, az idő pedig rohan. Főként a lét peremére szorított kisember számára; nincs se álomautója, se pénze repülőjegyre, hogy a Hawai-szigetekig legalább versenyre keljen vele.

 Az ellentmondásos történések (akár világviszonylatban is) jól mutatják: éretlenek az emberek még bármiféle önállóságra. A jelek szerint közéletünkben legalább annyi a kukac, mint az ember, úgyhogy majdnem mindenkibe jut egy. Széjjelebb forgácsolódni már akkor sem tudtunk volna országokat és kis közösségeket, ha egymás hátbadöféséért, pocskondiázásáért valódi királyságokat, nem pedig kiskirályságokat osztogatnának. A kisember pedig csak áll tanácstalanul a szópárbajok kereszttüzében, kapkodja a fejét erre és arra… Nem tudja, ki csapta be jobban: aki elvette tőle az otthonát, munkahelyét, javait, vagy aki csupán ígérgette neki a jólétet.

Folyik hát az örök nagy játék a hatalomért, amihez szavazatok kellenek és utcára vonuló emberek, ám a szavazókról és a felvonulókról gyorsan megfeledkezik majd mindenki, aki eléri célját, mert a történelem folyamatában a lényeg sohasem változhat annyit, mint a jelszavak. Így aztán a régi rendből mindig marad még valami abban az esetben is, amikor a változásokat gyökeresnek hisszük.

Igen, hitek és remények éltetik az emberek zömét. S eltekintve minden aktuális zajlástól, ezekre szüksége is van minden szűkölködőnek, nélkülözőnek, hogy átvészelhesse a nehéz időket, és bízzon egy jobb kor eljövetelében, amelybe ha nem ő személyesen, de legalább a gyermekei, unokái eljutnak majd.

És valóban, bízhatunk benne? – kérdezik lépten-nyomon egymástól az emberek, és kérdezzük olykor saját magunktól is. Mert csak ennek hitében tervezhetünk.

Persze, hogy bízhatunk! Terveznünk kell, mert semmi más nem igazán célravezető, mint a dolgos kisemberek becsületes küzdelme egy boldogabb világért. Megteremteni csakis ők tudják. Mégpedig úgy és akkor, ha a sok-sok tiszta akarás szerencsésen összeadódik, és kizárólag a jóra irányul.