2024. április 25., csütörtök

A Baranyai Szerb–Magyar Köztársaságról

A napokban volt száz éve annak, hogy 1921. augusztus 20-án a szerb csapatok megkezdték kényszerű kivonulásukat a három évvel korábban, 1918. november 13-án Belgrádban a Linder Béla által aláírt fegyverszüneti megállapodást követően villámgyorsan megszállt baranyai területekről. Az első szerb katonaszerelvények már másnap, november 14-én megérkeztek Pécsre, hogy a győzelem magabiztos fölényével a meghódított területen azonmód megkezdjék hatalmi pozícióik megszilárdítását. Jelenlétüket erősítette, hogy november 25-én az Újvidéken összeült Nagy Nemzetgyűlés kinyilvánította: Baranya, Bácska és Bánát attól fogva az új délszláv államhoz tartozik. December 4-én a megszállt területeken kinevezték a szerb főispánokat, és Baranya élére Vojnić-Tunić Stipan, volt szabadkai polgármester-helyettes került. 1919 januárjában azután Baranyában megtörténjen a szerb közigazgatást bevezetése is; azonmód hozzákezdett az iskolák saját nemzeti érdekeiknek megfelelő átszervezéséhez, s megindult a vidék bányakincseinek és a mezőgazdasági termékeknek Szerbiába történő szállítása.

A száz évvel ezelőtti eseményekről Szűts Emil pécsi történész az 1991-ben megjelent Az elmerült sziget – A Baranyai Szerb–Magyar Köztársaság című könyvében a korabeli források alapján festett megrendítő képet. A szerző részletesen bemutatta a megszállás körülményeit, a magyar intézmények fölszámolásának véget nem érő folyamatában szólt a szerb nacionalizmus határozott előretöréséről. A párizsi béketárgyalásokon az SHS békedelegáció szóbeli meghallgatására 1919. február 18-án került sor, ahol a küldöttek előterjesztésükben kifejtették, hogy Baranyában az általuk javasolt határ nem csupán az etnikai, de a földrajzi tényeknek is megfelel. Érveik sorában ott szerepeltek a Pécsett villámgyorsan megszervezett népszámlálás adatai, miszerint: a város 56 120 lakosából 14 485 volt szláv, ennél csak alig valamivel több, 17 901 a magyar, a németség száma pedig 14 549 volt. Ezzel azt kívánták bizonyítani, hogy a város összlakosságán belül a magyarság kisebbségben él. A békekonferencia legfelsőbb tanácsa azonban 1919. augusztus 25-én véglegesen megállapította a magyar-jugoszláv határokat, s ebben figyelmen kívül hagyta a szerbek Baranya egész területére vonatkozó igényét. Ettől kezdve csak idő kérdése volt a megszállt területek kiürítése, ám ez még egy teljes évig elhúzódott.

Baranya és Pécs a megszállás első napjaitól kezdve a Tanács-Magyarország vöröseinek a menedékhelyévé vált, s miközben a királyi Jugoszláviában törvény tiltotta a kommunista szervezetek működését, Pécsett a „fehérterror üldözöttjei” oltalmat és támogatást leltek a megszálló szerb hatalom intézményeiben. Petar Dobrović, pécsi származású szerb festőművész, aki kiváló kapcsolatot tartott fenn a szerb megszálló csapatok parancsnokával, 1919. augusztus 17-én a munkások előtt elmondott beszédében kiemelte: „Ha szerb polgártársaink lesztek, csak így tudunk benneteket a véres fehérterror, a grófi uralom, a gaz Habsburg és nemzetközi tőkével szemben megvédelmezni.” 1920. február 26-án a Pécsett megszervezett kommunista nagygyűlés határozati javaslatainak 1. pontja hangsúlyozta: Pécs és környékének szocialista munkássága a magyar szocialista munkásságnak és pártnak az utolsó maradványa, mely „még teljes erejében áll, megkímélve a megszállás folytán a forradalmak és ellenforradalmak rombolásától”, nem térhet szó nélkül napirendre a fehérterror kegyetlenségei fölött. Az 5. pontban pedig kiemelték: addig, amíg Magyarországon ez a rendszer áll, a nagygyűlés tiltakozik az ellen, hogy annak az úgynevezett „nemzeti hadserege” ide bevonulhasson, és megkísérelje „a magyar szocialista pártnak a végvárát letörni”. Ennek kapcsán nyilatkozta Teleki Pál miniszterelnök a sajtóban: „Tudom, hogy ott olyan agitáció folyik, amely azzal akarja a munkásságot […] a magyarellenes és nemzetellenes álláspontnak megnyerni, hogy azzal rémíti őket, ha a magyar csapatok egyszer oda bevonulnak, ott irtózatos retorzióval fognak élni […]. Ez nem áll, tudjuk, hogy ott az innen elmenekült kommunisták részéről féktelen agitáció folyik.” Talán erre válaszolt Doktor Sándor, a Törvényhatósági Bizottság elnöke, amikor 1920. szeptember 13-án az alakuló közgyűlésen elmondta: „Kötelessége lesz a közgyűlésnek, a város új vezetőségének, hogy minden rendelkezésére álló eszközzel harcoljon a magyar hóhér uralom megbuktatásáért.” S hogy minden eshetőségre fölkészüljenek, néhány nappal később, 1920. szeptember 22-én Linder Bélát, a Károlyi-kormány volt hadügyminiszterét polgármesterré választották.

1921. augusztus 14-én Pécsett a Szocialista Párt vezetésével összehívták a szerbek által megszállt területek szakszervezeti kongresszusát, amelyen Svetislav Rajić szerb kormánybiztos-főispán bejelentette a Baranyai Szerb–Magyar Köztársaság megalakulását, melyet Jászi Oszkár a Bécsi Magyar Újságban üdvözölt, ugyanakkor tiltakozott a megszállt terület tervezett kiürítése ellen. A kongresszus egyik résztvevője, Lőrinc Péter kései visszaemlékezésében részletesen beszámolt az eseményekről. Szűts Emil pécsi történész szerint azonban „a Baranyai Szerb–Magyar Köztársaság ötszáz Magyarországról elmenekült terrorista műve volt”.

Látva a szélsőséges események kiteljesedésének folyamatát, a Nagykövetek Konferenciája augusztus 17-én tiltakozó levelet intézett a belgrádi vezetéshez, minek következtében a szerb megszálló csapatok – élükön a hivatalnokok népes seregletével – 1921. augusztus 18-a és 24-e között kivonultak a baranyai területekről. Linder Béla augusztus 19-én a családjával együtt hagyta el a várost, Rajić főispán pedig másnap délelőtt az Eszék felé induló vonattal távozott. A baranyai területekről igen sokan menekültek Szlavóniába. Szűts Emil leírása szerint: „Néhány nap alatt az Eszékre érkezetteknek száma megközelítette a 20 ezret. Ilyen nagyarányú elvándorlásra előzetesen senki sem gondolt. Ezért elhelyezésük szinte megoldhatatlan probléma elé állította a várost. Iskolákban, ideiglenes barakkokban szállásolták el a menekülteket.” A „pécsi emigránsok” között voltak azok is, akik az elkövetkező években meghatározó szerepet játszottak a vajdasági magyar sajtóban, és az irodalmi élet megszervezésében – de ezt a történetet a maga valóságában egyszer majd újra kell írni.