Az eseménytelennek megszokott nyári hónapok is kitermelnek olykor egy-egy feleslegesen kiélezhető témát a szerbiai politikai színtéren. Amikor a mindennapok embere éppen valahol valamelyik vízparton próbál megszabadulni az év előző szakaszában felgyülemlett stressztől, egyes politikusok előállnak olyan korszakalkotó ötletekkel, mint amilyen például a vajdasági nemzetiség bevezetésének fontossága, hiszen hogyan is fejezhetné valaki ki másként azt, hogy éppenséggel a tartomány polgárának tekinti magát, a vajdasági többkultúrájú, színes társadalmi életnek a része, minthogy egy népszámláláson éppen ekként definiálja identitását. Már első hallásra is felejthetőnek tűnik maga az elképzelés, s azt gondolhatnánk, ennek a kérdésnek a megvitatása igazán nem érdemel néhány percnél több időt még egy uborkaszezonnak tartott augusztusi hónapban sem, a hazai politikai színtér azonban olyan, hogy minden további probléma nélkül lehet erőteljes hullámzást okozni a legkevésbé érdekes és jelentős politikai megnyilvánulásoknak köszönhetően is.
A szerbiai jogrend eleve lehetővé teszi mindenki számára azt, hogy saját legjobb belátása szerint nyilatkozzon nemzetiségi hovatartozásáról a népszámláláson, így aztán a korábbi összeírásokon lettek a jegyzékben indiánok és marslakók is. Természetesen mindig van a lakosságnak egy olyan, ha vékony is, de létező rétege, amelyik egyáltalán nem tartja fontosnak azt, hogy bárhova is besorolja magát, s ennek bizonyára megvannak az okai is. Ennek a jogát nem kell elvitatni, s továbbra is lehetővé kell tenni az embereknek azt, hogy azok lehessenek, akiknek csak érzik magukat, s ebbeli meggyőződésüknek szabadon hangot adhassanak a népszámlálások alkalmával is. A jelenleg érvényben levő szabályok alapján tehát egyáltalán nem is ütközik akadályba az, hogy az összeírónak valaki egyszerűen azt mondja, vajdaságinak érzi magát. Az már az állami adminisztráció és a számítógépes háttérrendszer feladata, hogy megoldja, hogyan könyvelik mindezt el, hogyan kerülnek be egy-egy kategóriába a nem szokványos megnyilvánulások. Mivel azonban ezek lehetségesek, eleve gyanús, miért volt szükség ebben a pillanatban a felvetésére külön a vajdasági hovatartozás kérdésének. Talán még meglepőbb volt sokak számára annak ténye, hogy a kormány emberi jogi és párbeszédügyi minisztere is támogatásáról biztosította ezt az ötletet, amivel megint csak nincs semmi gond, viszont nincs rá túl nagy szükség sem. Társadalmi párbeszédre minden jelentős témában igény van természetesen, viszont nem egy új nemzetiségi kategóriának a bevezetése lenne most talán az elsődleges feladat Szerbiában. Nem lehet nem politikai szándékot látni az elképzelés mögött a kezdeményezők részéről, s nem lehet nem azt hinni, hogy meglehetősen elhanyagolhatónak nevezhető támogatottságukat próbálják most valamilyen hirtelen kipattant ötlettel, az annak kapcsán mesterségesen létrehozott nézet-ütköztetésekkel politikai babérokra váltani.
Mert, ahogyan az várható volt, azonnal jelentkeztek is a szélsőjobboldali szerbiai pártok, amelyeknek a népszerűsége szintén nem a magasban szárnyalásról ismert, s ugyancsak szükségtelenül védeni kezdték a szerb államiságot, támadni a vajdasági szeparatizmust, magyarán szépen ráharaptak a csalira. Még az is elképzelhető, hogy előtte egyeztetett az egyik és a másik oldal: kreálunk egy problémát, ti szajkózzátok a ti, mi a mi nézeteinket, s ezzel majd szavazókat mozgatunk meg. Teljesen reális. Mikor van erre nagy szükség, ha nem választások előtti időszakban, mikor kell előszedni újra a vajdasági szeparatizmus témáját, ha nem éppen akkor? Egy olyan témát, amelyet évek óta a kutya se ugatott meg.
Nagyon sokan vallják magukat vajdaságinak, s ezen a kategórián belül vajdasági magyarnak, szerbnek, horvátnak… Ne soroljuk fel az összes itt élő közösséget. Valamennyi itt élő ember része ennek a régiónak, megannyi szépségével együtt, s valamennyien tisztában vannak azzal, hogy hol élnek, kikkel élnek együtt, melyik országban. Ha mégis a regionális hovatartozás alapján akarják magukat meghatározni, azzal sincs semmi gond. A téma erőltetésével van gond.
A vajdasági nemzetiségi hovatartozás népszerűsítői talán a magukat jugoszlávként definiálók áttérítésére számítanak egyébként. Valóban vannak szép számban olyanok, akik a korábbi összeírások során nem akartak elkanyarodni ettől az identitástól. Ma már meglehetősen távoli múltnak tűnik Jugoszlávia, voltaképpen elképzelhető, hogy majd egy másik, regionális jellegű, nem nemzeti identitást kereső terminust választanak. A lehetőség adott. Nagyon lényeges azonban, hogy ilyen kérdésben döntést senki sem a napi politikai csatározások hatására hozzon meg, hanem saját mély meggyőződése, családi, kulturális, történelmi meghatározottsága szerint.
