2024. április 19., péntek

Az isteni pedagógia megtapasztalása

Sáfrány Attila vall írói és újságírói feladatokról, a szellem és test csöndjéről

Sáfrány Attila számára legfontosabb az a szellemi öröm, amit egy írás megszületése után érez. Azt vallja, hogy az ember alkotni született, arra, hogy művelje a lelkét és a természetes környezetét egyaránt. Ő a fizikai munkát gyakran írással, a szellemit pedig kemény létfenntartási munkával piheni ki. Kaszál, állatokat nevel, kertet gondoz. Így visszakapja sokszorosan az életenergiát, amit az alkotómunkába ölt: a test és a lélek csendben örülhet a végeredménynek. És egyre jobban érzi magát ebben a saját maga teremtette világban.

Kollégánk a hét végén vette át a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete rangos elismerését, az Év Újságírója Díjat írott sajtó kategóriában. Ez adott apropót arra, hogy újságírói, szépirodalmi és esszéírói indíttatásáról, világlátásáról, kicsit életfilozófiájáról is kérdezzük.

Olyan sokféle műfajban jelen vagy/voltál, hogy magától adódik az első kérdés: mi vezetett el az íráshoz? Mikor érezted, hogy van mondanivalód másoknak? Gyerekkori indíttatás vagy később vált az életed részévé?

– Az érdeklődési köröm sokrétű, és szerencsés vagyok, mert az élet lehetőséget nyújtott, hogy mélyebb betekintést nyerjek azokba a területekbe, amelyek felé fordultam. És semmi sem múlt el nyom nélkül, az iskoláim során nagyszerű tanárokat ismertem meg, rengeteget tanulhattam tőlük.

Így volt ez az írással is. Verssel kezdtem, és kezdő költeményeimmel alig fél évvel később, 1987-ben első díjat nyertem a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjén. Ez kedvet adott a folytatáshoz, és maradandó szenvedély lett belőle a verstől a prózán át az esszéig, amit leginkább a saját műfajomnak érzek.

Sáfrány Attila: Hiszek a puszta híren túlmutató elemzések, tárcák, véleménycikkek, interjúk és riportok továbbélésében, ezek nélkül nincs igazi újságírás (Fotó: Gergely József)

Sáfrány Attila: Hiszek a puszta híren túlmutató elemzések, tárcák, véleménycikkek, interjúk és riportok továbbélésében, ezek nélkül nincs igazi újságírás (Fotó: Gergely József)

Az újvidéki Magyar Tanszéken megtanulhattam az irodalmi műveket a kívülálló értékelő szemével olvasni. Közbejött a háború, bár az egyetemet nem fejeztem be, de a szerencse nem hagyott el. Szülőfalum, Kishegyes a ’90-es évek második felében vajdasági mércével mérve pezsgő irodalmi központtá vált. Jóformán teljesen ott szerkesztették a Symposiont, és többedmagunkkal mi is létrehoztunk egy kulturális-irodalmi folyóiratot, a Táltost, amelynek a megválasztott főszerkesztője voltam. A szellemi műhelyként elképzelt folyóirat egyik meghatározó alakjaként arra törekedtem, hogy egy másfajta szellemi és irodalmi irány kapjon lehetőséget a Táltoson keresztül, és ez a lap létezésének a három éve alatt többé-kevésbé meg is valósult.

Ekkor indította a szabadkai egyházmegye a hitoktatók képzésére a Teológiai-Katekétikai Intézetet, és úgy hirdették meg a felhívást, hogy nemcsak jövendő hitoktatók, hanem a téma iránt érdeklődők is jelentkezhetnek. Mivel a vallások régtől fogva az érdeklődésem középpontjában álltak, ezért azzal a céllal iratkoztam be, hogy mélyebbről megismerkedhessek a kereszténységgel, és tanáraimnak köszönhetően ettől az intézménytől is sokkal többet kaptam, mint a vallásról szóló tárgyi ismeretek megszerzése. Addig azt hittem, hogy értem a kereszténységet, de igazából csak akkor döbbentem rá a jézusi áldozat mélyebb összefüggéseire és egyedülálló jelentőségére, ezeknek a mélyebb összefüggéseknek a meglátása valójában azt jelenti, hogy az embert megérintette a hit. Megszületett benne valami, ami mindennél értékesebb.

A szellemi keresgélésem a ’99-es bombázások után egy évvel Szegeden folytatódott. Jelentkeztem a filozófia szakra. A bölcselet szintén érdekelt, mert a vallási tanok filozófiai ismeretek nélkül megérthetetlenek. Egy évvel később indult a Szegedi Tudományegyetemen – Magyarországon elsőként – a vallástudomány szak. Gondolkodás nélkül felismertem a lehetőséget, és váltottam: az első generáció diákja lettem a vallástudomány szakon. Kiváló, segítőkész tanárokat ismerhettem meg, megtanulhattam hogyan kell a vallásokat a tudomány eszközeivel, a kívülállás pozíciójából vizsgálni, nem utolsósorban betekintést nyerhettem a holt nyelvek, a szanszkrit, a héber és a görög páratlanul szép nyelvi világába.

A Szegeden eltöltött hat év volt életem legboldogabb, szellemileg legtartalmasabb időszaka, egymilliós állományú, hatalmas könyvtár állt a rendelkezésemre, ott tölthettem minden szabad időmet, és Hegyesre is úgy jártam haza a szünidőkre, hogy az utazótáskám telis-tele volt könyvvel. Ekkor írtam a legtöbb esszémet, a félbemaradtak közül sokszor ma is felhasználok egy-egy részletet, de közben a szépirodalmi részt sem hagytam el teljesen.

A tanulás pénzkérdés is, és egy idő után úgyszólván írásból fizettem a tandíjat, tartottam el magam, sorra nyertem az esszéimmel a pénzjutalommal járó díjakat a különféle jeligés pályázatokon, sokszor az utolsó pillanatban futott be a pénz, amikor már fizetni kellett a bérletet vagy a tandíjat. Azt hiszem ez az isteni pedagógia része volt, ami bízni tanította az embert. A szegedi időszak vége után munkát kerestem, ami vallástudományi diplomával nem volt könnyű, és amikor a Magyar Szó akkor induló mezőgazdasági mellékletébe munkatársat kerestek, jelentkeztem. Így kerültem a laphoz, és nem bántam meg. Az újságírás mindennapi hajszája más készségeket és erényeket követel, mint amit az esszé- vagy a versírás, de ez egy olyan nagy múltú napilap, amelyben mindenféle előtudást, így az enyémet is kamatoztatni lehet, sőt, a kulturális mellékletei még az elpusztíthatatlanul bennem élő esszéírónak is megjelentetési felületet nyújthatnak.

Elsősorban esszéíróként, vallásfilozófiai szerzőként tartunk számon, szépírói tevékenységedet alig ismerjük. Pedig évekkel ezelőtt publikáltál folyóiratokban, irodalmi lapokban. Miért maradt abba a versírás, a novellaírás?

– Több kötetnyi anyagot jelentettem meg vajdasági és magyarországi folyóiratokban versből és novellából. Egyáltalán nem bánom, hogy sohasem lett belőlük kiadott kötet, nem is igazán lehetett, hiszen én az önmenedzselésbe és a kiadásba sohasem fektettem nagyobb erőfeszítést, számomra a legfontosabb az a szellemi öröm, amit egy-egy alkotás írásakor és elkészülte után érzek, és megelégszem annyival, ha az a szöveg megjelenik valamely folyóiratban. Gyakran erre sem törekszem, ha még nem érzem igazán késznek vagy nem látom a megjelentetési helyét. A fiókom, ami ma az írónak a számítógépe, telik, de sohasem fog megtelni, mert fogy is. Az írógéppel megírt írásaim és jegyzeteim közül a kilencvenes évekből egy sincs, miután egyik szabadságom alatt sok-sok órán át papírlapokat és füzeteket égettem egy hordóban. A számítógépen tároltak közül is rendszeresen törlök.

Ez így van jól, ötven éven túl az ember túlhaladja a húsz-harminc évvel korábban írottakat, ha nem, akkor baj van a szellemi fejlődésével. Vannak viszont a régebben megszületett irodalmi alkotásaim között olyanok, melyeket ma is vállalok, például a kínai tárgyú novelláim és a zen mesékként megírt életbölcsességek.

Az újságírás számodra mit jelent? Melyik az a műfaj, amelyben valóban otthon érzed magad, és melyik az – ha van ilyen –, amit messzire elkerülsz?

– Az újságírás a munkahelyemet jelenti, amelyhez úgy állok hozzá, mint minden munkához: igyekszem a képességeimhez mérten a legjobbat nyújtani. Esszéírói vénámnál fogva a publicisztika biztosan közel áll hozzám, de egyetlen másik újságírói műfajt sem utasítok el, egy mínuszos hírt is lehet jól vagy rosszul megírni, hiszen nem is olyan könnyű a lényeget néhány mondatban összefoglalni.

Mindössze négy év Magyar Szós munka után szerkesztői pozícióba kerültem, ez pedig még messze az újságíró tanuló időn belül van, akkor is, ha a fogalmazás „tudományát” nem ekkor kellett elsajátítanom. Szerkesztőként láthatatlanná válik az ember újságírói tevékenysége, rám ez kétszeresen is érvényes, hiszen a Kitekintőt készítve a hírügynökségi anyagok feldolgozásával naponta végzek újságírói munkát, de többnyire névmegjelölés nélkül. A Kilátóban és az Üveggolyóban megjelent írásaim nem az újságírói munkám termékei, mint ahogy a legutóbb megjelent sorozatom sem az Eucharisztikus Világkongresszus kapcsán, ezeket az esszéíró Sáfrány Attila írta. Legalábbis az utolsó három részt az ötrészes sorozatból, amikor már teljesen átvette az írás fölött az uralmat az esszéírói szerzői én.

Az Eucharisztikus Világkongresszus a katolikus egyházra irányítja a figyelmet, nem csupán a hívők, hanem a nem hívők érdeklődését is. Sokan nagy elvárással vannak a katolicizmus esélyeivel és távlataival kapcsolatban. Valláskutatóként hogy látod, lehet beszélni az egyházzal és a kereszténységgel szembeni változások kezdetéről? Hozhat ez fordulatot a katolikus egyházhoz való viszonyulásban? Hozzásegítheti a hívőket, hogy visszataláljanak az egyházhoz?

– Az 1938-as, első budapesti Eucharisztikus Világkongresszus a legújabb kori Magyarország egyik legnagyobb, legtömegesebb és leginkább várt eseménye volt – Trianon után mindössze 18 évvel. Azóta a helyzet sok tekintetben megváltozott, a 2021-re eltolódott második budapesti nemzetközi kongresszus fontos esemény lesz vallási szempontból, de én többet nem várok tőle. Remélem, hogy nem lép ki a vallási keretekből, nem kap politikai felhangot, mint történt ez nemrég a pápalátogatással kapcsolatban fellángolt ízléstelen vitában.

Sáfrány Attila, az Év Újságírója és Klemm József , a VMÚE alelnöke (Fotó: Gergely József)

Sáfrány Attila, az Év Újságírója és Klemm József , a VMÚE alelnöke (Fotó: Gergely József)

A hívők egyházhoz való visszatalálásának a kérdése elsősorban az egyházra tartozik. Ha jól tudom, ma Magyarországon az embereknek csak 8-10 százaléka templomba járó, nálunk sem lehet ettől jobb a helyzet. A templomok elnéptelenedésének az okai a felvilágosodással eluralkodó szekuláris, istentagadó látásmódban és a fogyasztói társadalom anyagelvűségében kereshetők, de az egyház aktív tagjainak, elsősorban a klérushoz tartozóknak is fel kell tenniük magukban a kérdést, hogy nekik mit kell a jövőben másként cselekedniük ahhoz, hogy Európa rohamos ütemben zajló elkereszténytelenedése megállítódjék. Ez az általam is vágyott fordulat egy olyan Európát újraevangelizáló szellemi mozgalom megszületését követelné meg, amely csakis és kizárólag alulról indulva, az egyéni belső indíttatások közösségbe szerveződése révén lehet életerős és átalakítani képes.

Mi a tapasztalatod, megbecsülik a mívesen megfogalmazott gondolatokat, vagy már csupán a hírek tömkelege számít értéknek?

– A legtöbb helyen csak az utóbbi. Egy mediatizált világban élünk, amelyben a valóságot a média, a hírek közvetítik számunkra, és amelyben a gyorsaságot tekintik a legfőbb értéknek, így nincs idő a míves megfogalmazásra, az okostelefonok vizuális világa pedig az olvasót is mindinkább leszoktatja a hosszabb szövegek elolvasásától, nincs rá idő, nincs hozzá türelem. Ennek ellenére én továbbra is hiszek a puszta híren túlmutató elemzések, tárcák, véleménycikkek, interjúk és riportok továbbélésében, ezek nélkül nincs igazi újságírás. De pusztán csak a hírekkel is lehet többletet adni, tudatos szerkesztéssel elérni, hogy a megjelentetett hírek úgymond párbeszédet folytassanak egymással, azaz a hírek között lehet üzenni, többletet megfogalmazni, elgondolkodásra ösztönözni az olvasót.

A fogyasztói társadalomban ez a tömegtermelésre való átállás minden területen megmutatkozik, a mezőgazdaságban is, ami nekem egy külön fájó terület. Az agrárium ma leginkább egy állatgyárra és egy tőle különállóan működő növénysokszorosítóra emlékeztet. Ezzel a természet- és emberellenes folyamattal környezetünkben egyelőre csak egyénileg lehet szembeszegülni. Ezt teszem a magam módján, kertet művelek, hogy minél többet megtermeljek a saját szükségletemre, birkákat tartok, a füvet hagyományos módon kaszálom, baromfikat nevelek, a csirkéket kotlós kelti, a melléképületeket magam javítom és bővítem, a lakásomat én meszelem, takarítom és főzök is magamnak. Ez mindennapi kemény fizikai munkát jelent, és nem könnyű a kaszát letéve a zuhanyozást követően azonnal hozzálátni az újságírással járó szellemi munkának. Gyakran a fizikai munkát a szellemivel, a szellemit pedig a fizikaival pihenem ki.

Ez részemről egy belülről fakadó egyéni vállalás, tudatos szembeszegülés a fogyasztói társadalom embert ledaráló embertelenségével. És egyre jobban érzem magam ebben az évek óta folytatott életmódban. Mi a titka ennek a jóérzésnek a sok-sok munka ellenére? Azt hiszem az, hogy a test és a szellem többszörösen kapja vissza azt az életenergiát, amit az alkotómunkába ölt, ha elégedetten tekint rá fáradsága eredményére. Eközben létezése legfontosabb alkotóeleme, a lelke is csendben örülhet, mert feladatát teljesítő lénynek érezheti magát. Az ember azért született a világra, hogy megművelje azt, és miközben a kertjét, azaz környező világát műveli, aközben önmagát is, mert a lélek és a szellem is hozhat gyümölcsöket.