2024. május 8., szerda

A régi szerszámok becsülete

Mára szinte feledésbe merült mesterségek nyomában Ludason Fejős Istvánéknál

Mennyire környezettudatosak voltak az elődeink – igaz, szükségből – e tájon, ez motoszkált a fejemben, miközben a ludasi Fejős Istvánt hallgattam, aki falverő dédapja és bognár nagyapja mesterségéről mesélt. A vert falú házhoz az alapanyagot a készülő ház mellett, mögött ásott nagy gödörből termelték ki, nem több száz kilométerről szállították az építkezés helyszínére. A kocsihoz, kerékhez, szánkóhoz, talicskához alkalmas faanyag is ott nőtt a tanyák környékén.

Abban is biztos vagyok, gondoskodtak arról, hogy minden kivágott fa helyett új fejlődjön, terebélyesedjen. Ma már szinte feledésbe merült mesterségeket – a falverő és a bognár szakmát – említjük, amely eszközeit, felszerelését megőrizte beszélgetőtársam és családja. Ez az értékmentésnek, az elődök, a felmenők iránti tiszteletnek a szép példája. Amikor néhány éve a faluban összegyűjtötték a régi tárgyakat egy ideiglenes tájházban a plébánia melletti teremben, természetes volt, hogy Fejőséktől a bognár mesterség számos eszköze, de még a nagymama olvasója is oda került.

– Dédnagyapám, Fejős János falverő mester volt, Ludason és környékén az 1900-as évek elejétől a második világháborúig számos ház, gazdasági épület az ő keze munkáját, szakmai tudását dicsérte. A leendő tulajdonos mindig a partosabb részen keresett a házhelynek alkalmas földterületet, hiszen völgybe sosem építkeztek az árvízveszély, a talajvízgondok miatt – mesélte Fejős István.

– A ház után következtek a gazdasági épületek, jó néhány évbe beletelt, mire minden elkészült a portán. Tizenegy munkással dolgozott, ennyien kellettek ahhoz, hogy zökkenőmentesen menjen a munka. Saját maga, vagyis a család részére tizenegy házat épített, ennyiszer költöztek. Amikor felépült az új ház, eladta azt, amiben addig laktak. Ugyanis, ha nem volt megrendelése, nem ült tétlenül, ölbe tett kézzel, hanem a saját házát építette. Fiát, Imrét, a nagyapámat ácsnak szánta, hogy az általa vezetett építkezéseken ő készítse a tetőt, de nagyapámnak a bognármesterség jobban tetszett. Fakerekeket, kocsikat, kézi szerszámokat, illetve ezekhez nyeleket készített. Otthon, saját műhelyében dolgozott, a megrendelők házhoz jöttek. Legtöbbször az alapanyagot is hozták magukkal, hiszen régen a tanyák körül, a környéken rengeteg akácfa állott. Kivágtak egy-két akácfát, elhozták a rönköket és a nagytata megnézte, alkalmas-e annak a szekérnek, vagy másnak az elkészítésére, amire a megrendelőnek szüksége volt.

Ez egy nagyon takarékos, észszerű világ volt, hiszen olyan alapanyagot használtak, amit nem kellett több száz vagy ezer kilométerről ideszállítani, nem olyan anyag volt, amit nagyon gyorsan újra cserélünk.

– Ez az akkori házépítésnél is így volt, hiszen a ház mögött, mellett mindig található volt egy nagy gödör helye, ahonnan az alapanyagot kitermelték, ezt később persze törmelékkel vagy mással betemették. Mindenütt megtalálták a sárgaföldet, az agyagosabb földet. A bognár szakmánál is itt helyben volt az alapanyag. Ezek az alapanyagok lebomlottak. Megfigyelhető, hogy ahol 100–200 éve tanya állt, ott mindössze egy kevés cseréptörmelék emlékeztet erre, vagy még az sem, mert a régebbi tanyák nádfedelesek voltak, ott szinte semmit sem találunk, ami arra emlékeztet, itt emberek laktak. Nem úgy, mint ma, amikor ha valamit nem használunk, azt kidobjuk, és valaki orra alá borsot törünk ezzel. Ha másnak nem, a természetnek.

Ma már kevesen tudják, hogyan készültek a vert falú házak. Megerőltető, nagy fizikai erőt, kitartást igénylő munka volt.

– A falveréshez oszlopokat vertek le, ezek mellé két deszkát állítottak fel egymástól olyan távolságra, amilyen széles lett a fal. E két deszka közé lapátolták a földet, a nádat rétegesen rakták, ez szolgált szigetelő- és kötőanyagként. A lényeg az volt, hogy a tömőfával jól összetömörítették a földet, ezt még alaposan ledöngölték. Ha a föld túl nedves volt, vagy túl száraz, nem lehetett tömöríteni. Úgy mondták, a földnedves a legjobb. Kilenc különböző méretű verő vagy tömőfát használtak. Mindig, amikor elérték a deszka felső szintjét, feljebb emelték, így haladtak felfelé a fallal. A nád, amely kötőanyagként szolgált, szintén itt nőtt. A falba először csak háromszögeket vágtak ki, ezek segítségével száradt ki a belső tér. Amikor már kellő szárazságú volt, akkor vágták ki az ajtók, ablakok helyét megfelelő méretben.

És a bognármesterség?

– A bognármesterségnél is a fortélyokat az inasnak el kellett lesni. Jól kellett ismerni az alapanyagot, sokat számított az idővel szerzett tapasztalat. Ha valami szétesett, szétrepedt, addig gondolkodott, míg rá nem jött, miért is történt ez meg. Nem volt mindegy, hogy milyen mesterhez adják inasnak a gyereket. Arra törekedtek, olyanhoz kerüljön, aki emberségre is tanítja, akitől nemcsak a fortélyokat lesheti el, hanem azt is, hogyan kell a kuncsaftokkal bánni. Nem úgy kell megrendelőt szerezni, hogy leszóljuk a másik mester munkáját, hanem úgy, hogy jó munkát végez. Minőség, becsületesség, tisztesség. Ez számított.

Ez, hogy fennmaradtak e a régi mesterségek szerszámai, az értékőrzés szándékát rejti?

– Ez apámnak köszönhető. Ő is Imre volt, de apja mestersége után csak Bognár Öcsiként ismerték a faluban. Amikor a nagyapámék elhunytak, a ház 20 évig üresen állt, minden berendezés, felszerelés ott maradt. El kellett dönteni a sorsát: lebontsuk vagy szigeteljük a falait, javítjuk a tetőt, visszaállítjuk eredeti állapotába – mert esetleg tájháznak is alkalmas lett volna – de ez nem kis anyagi befektetéssel járt volna. A környékbeli gyerekek ott játszottak, életveszélyes volt, úgyhogy a lebontás mellett döntöttünk. Mindent ide, hozzánk, a padlásra hordtunk át, a nagyanya olvasójától, háziáldásától kezdve a bútorokon át a szerszámokig.

Fölösleges kacatjaik nemigen voltak. Milyen szellemiséget sugároznak ezek a tárgyak?

– A szegénység arra ösztönözte őket, hogy ne vásároljanak felesleges dolgokat. Mélyebben gondolkodtak talán az emberek, mert más értékek voltak fontosak számukra: a család mindenekelőtt. Az anya és az apa szerepe jól körülhatárolt, megvolt az összhang, hogy kinek hogyan kell összetartani a családot. Szabadidőben nagy beszélgetések, kártyázások zajlottak. Nem volt szükség arra, hogy értesüljenek, mi történt New Yorkban, talán még arra sem, hogy mi történt a faluban, hanem a lényeg az volt, hogy mi történt a családban, a gyerekekkel, az idős szülőkkel. Voltak problémák akkor is, de azt igyekeztek családon belül megoldani, elrendezni – jegyezte meg Fejős István. Az, hogy ezek a szerszámok megmaradtak generációkon át, azt jelentette, nem dobták ki, megbecsülték ezeket, mert ezek segítségével jutott kenyér a család asztalára, tudták felnevelni gyerekeiket.