2024. április 27., szombat

Eltörött a hegedűnk?

Szilajnak mondanám, ahogyan fölfelé mutat mindkét kezével, kissé hátrahajló derékkal állva a zenekar előtt, öblös hangját kieresztve énekli, hogy Esik eső, Zsombolyáról fúj a szél. És gyűlnek köréje a társak mulatásra, hogy szinte még a ponyva is visszhangozza sorban a nótáikat: Söprik a pápai utcát, Lassan, kocsis, hogy a kocsi ne rázzon…

Régi a kép, fakuló, mert szétfoszlottak már a sátorponyvák, szilárd vendéglői falak közé zsugorodott a mulatós szabadság, az ívelő krepp-papír-szeletek helyett lufik táncolnak a plafon alatt. Ugyan kinek volna kedve napokig bajlódni egy lakodalommal: sátorállítással, díszítéssel, egész héten át italozókkal, parlagi tyúkok kopasztásával, disznóvágással, majd a „kutyaharapást szőrével” gyógyuló sátorbontókkal. Emígy viszont az utógondok a kocsmárosra maradnak, két-három órakor elhallgat a zene, a hazafelé tartó vendégeket a zenekar is követi. Még kakasszó előtt.

De milyen is a zenekar? Bizony nem olyan, amelyből egykor kettő is megfért a hatalmasra sikeredett lakodalom sátrában, hanem az a modern fajta, amely beatre, rockra meg hasonlókra hangolta erősítőjét és a szintetizátort. Nincs már „öreg cigány, a fülembe húzd”, meg a „kocsmárosné, száz szál gyertyát, száz icce bort…” is úgy szól, mint valami csárdás. A hangerő pedig vendégüldöző.

Talán erre is gondolt a népzenegyűjtő, amikor azt mondta, hogy a divatok pusztítanak megőrzésre érdemeset és érdemtelent egyaránt; kedvezőtlenek a körülmények a zenefolklór életére, így a romlatlan hagyomány az olcsó vásári ízlés eluralkodásával elfajzik. Kit érdekel, hogy a közös éneklés az összetartozás örömét is szolgálná.

A lakodalmakban javarészt magyar nóta szól – miközben itt-ott besomfordált a diszkózene –, meg vele együtt népzene. Nem is mindig szétválaszthatók. A helyenként és időnként mostohagyerek magyar nóta mégiscsak nagy érték – nem is a „tiszta forrás” ellenében, hanem mellette –, hiszen a nemzeti kultúra megteremtését szolgálta, a nemzettudat és az összetartozás élményét és érzését emelve. Élt is jólétben legalább két évszázadig színpadon, kocsmában, előkelő szórakozóhelyeken. Mostanság jutott olyan korba, amikor ápolásra szorulna: betegnek tűnik. Mert élete akkor van, ha éneklik. Vajon hányan tudnának végigdalolni egy lakodalmat? Nem is teszem hozzá, hogy ismétlés nélkül.

Talány számunkra, hogy Czinka Panna örülne-e most, hogy még él a nóta, vagy elborzadna a változások miatt. Az ő hegedűmuzsikáját már tizenkét éves korában bámulattal csodálták; tizenhét évesen, 1728-ban hozta létre az első híres cigányzenekart. A népszínművek és a cigányzenekarok gyökereztették meg a magyar nótát, és éltették tovább. Ők voltak a legnagyobb művelői, még ha közöttük sem születik mindennap Czinka Panna, akinek a muzsikáját néhány évtizedig csodálhatta a közönség, amíg kedvenc Amati-hegedűjével és pipájával együtt el nem temették. De fiai átvették a vonót.

Száz esztendő múltán pedig a kisebb virtuózról, de termékeny nótaszerzőről, Dankó Pistáról az az anekdota járta, hogy az orosz cári udvarban Miklós herceg elismerése jeléül Dankó ujjára gyémántgyűrűt húzott, majd mások is követték. Sajnálta is, hogy az Isten csak tíz ujjat adott az embernek.

Az sem dicstelen tény, hogy újabb évszázad múltán a világhírű hegedűművész, Yehudi Menuhin a koncertjei után cigányzenét, magyar nótákat hallgatott.

A járvány enyhülésével végre visszatérhetnek a lakodalmak, így a nóták is. Dankó Pistát halálakor Pesten Herczeg Ferenc író búcsúztatta, ötszáz cigány pedig az Eltörött a hegedűm… nótáját játszotta. Szól valaha még az a sok, amely épen maradt?