2021. június 22., kedd

Háromszáznak is egy a vége

„A siker utáni vágyakozás mind nagyobb jelentőséggel bír az életünkben. Valamennyien szeretnénk sikeresek lenni, gyorsan és könnyen elérni a céljainkat, hogy azután újabbakat tűzhessünk ki magunk elé a siker és sikeresség felé vezető úton. De vajon mi a siker? Létezhet-e olyan általános meghatározása, amely örök érvényű, és mindenkire igaz?” – fogalmaztam hat évvel ezelőtt annak apropóján, hogy elindult A siker arca című műsor az Újvidéki Rádióban, amely éppen ezen a héten ünnepelte a 300. adását.

A háromszáz adás kiváló lehetőséget teremtett, vagy legalábbis teremthetett volna arra, hogy közelebb kerüljünk az igazsághoz. Vagyis a fogalom pontos meghatározásához. Ez azonban mégsem történt meg igazán. Nem azért, mert esetleg nem segítettek volna hozzá bennünket azok a személyek, akik a műsorban megszólaltak, hanem azért, mert mindenki más-más módon határozta meg a jelentését. Az egymástól eltérő meghatározásokkal azonban mégis minden esetben azonosulhattunk. És talán éppen ettől annyira szép ez az egész. Az objektív elemek szubjektív, és a szubjektív elemek objektív lecsapódásának, illetve megélésének lehetőségétől. Persze, mielőtt még bárki legyintene, gyorsan leszögezem, tisztában vagyok azzal, hogy más területeken mindez komoly veszélyekkel járhat, hiszen jómagam is számos negatív példát fel tudnék hozni arra, amikor a szubjektív és az objektív elemek összekeverednek, sőt olykor talán át is veszik egymás helyét és szerepét az ember életében, itt azonban szerencsére nem kell ilyesmitől tartani. Abból az aspektusból, amelyből jelenleg vizsgáljuk a kérdést, semmiképp.

És talán éppen e miatt a sokféle értelmezési lehetőség miatt olyan nehéz megfogalmazni azt, hogy mit jelent számunkra a siker, hiszen temérdek módja van a megélésének, köztük az is, amikor maradéktalanul elégedettek vagyunk valamivel, amit megalkotunk, amit létrehozunk, aminek a megszületéséhez hozzájárulhatunk, különös tekintettel arra, ha mindeközben másoknak is adhatunk valamit. Az ember maximalizmusa azonban ritkán engedi meg, hogy maradéktalanul elégedett legyen bármivel is, nem azért, mert örök elégedetlen, hanem azért, mert jó esetben fontos számára, hogy lássa a fejlődés, a továbblépés lehetőségét, illetve azt, hogy miként tudná még magasabbra helyezni azt a bizonyos lécet. Azt persze nem könnyű eldönteni, hogy szerencsés-e, ha az ember folyamatosan megkérdőjelezi önmagát, és mindig ott motoszkál benne a kérdés, vajon elég jól csinálja-e azt, amit csinál. A tudatlanságból fakadó határtalan magabiztosság ugyanis néha még a maga túlzó, sőt egyszerre megmosolyogtatóan ostoba, és sértően otromba mivoltában is lehet irigylésre méltó.

Az sem mellékes ugyanakkor, hogy önmagunkhoz vagy másokhoz mérjük-e a sikert, feltéve persze, ha egyáltalán fontos számunkra, hogy mérjük, hogy legyen valamiféle viszonyítási alapunk. A versenyszellem alapvetően nem rossz dolog, sőt olykor kifejezetten szükséges is, az azonban aligha egészséges, ha mindig mások tükrében határozzuk meg önmagunkat, ha nem az alapján cselekszünk, hozunk meg döntéseket, teszünk meg lépéseket, hogy számunkra mi a fontos, hanem az alapján, hogy mások számára mi tekinthető annak. Elöl menni, irányt mutatni soha sem könnyű, értéket teremteni azonban csakis ilyen módon lehet, és érdemes. Utánzással semmiképp. Ugyanúgy, ahogyan mások eredményeinek lekicsinylésével, vagy esetleges megkérdőjelezésével sem.

A messzemenő következtetések sorát még igen sokáig lehetne folytatni. Ám ahogyan háromszáz szónak, úgy háromszáz sikerreceptnek is egy a vége: az, hogy áldozatok és lemondások, illetve elhivatottság, kitartás és kemény munka nélkül bizony – akármennyire is szeretnénk – nem létezik siker. Legalábbis olyan igazi, nagybetűs, amely megkérdőjelezhetetlen eredményeket tud felmutatni, és hosszú távon is fenntartható tud maradni, egészen biztosan.