2021. június 17., csütörtök
TALÁLKOZÁS JÉZUSSAL BUDAPESTEN (4.)

Nemzetsors és nemzeti kegyhely

A mohácsi vészig sok volt, ma egyetlen eucharisztikus csodára emlékező kegyhelye van Magyarországnak, ez a bátai Szent Vér kegyhely, nem messze a szerb–magyar határtól.

A VÉRZŐ OSTYA BÁTÁN

Amint az előző részben írtuk, a budapesti eucharisztikus kongresszusra készülődve kezdtek a bátai Szent Vér-bazilika felújításába, végleges elpusztítása négyszázadik évfordulóján, 1939-ben szentelték fel a Szent László által XI. század végén alapított Szent Mihály arkangyalról elnevezett bencés apátság helyén. Itt történt a középkori Magyarország leghíresebb Eucharisztikus csodája. Vérző ostyának nevezték, amiből arra következtethetünk, hogy többször megismétlődött a csoda. A részletekről nem tudhatunk semmit, a törökök nemcsak a kegyhelyet és az ereklyét pusztították el, hanem az erről szóló emléknyomokat is. A korabeli híradás szerint 1539-ben a török tízezer embert ölt meg Bátán vagy hurcolt rabságba.

Sümegi József diakónus, a bátai Szent Vér kegyhely őre leírása szerint a XIV. század második felében történt az eucharisztikus csoda, akkoriban tehát, amikor a török hódítók először léptek európai földre. Maga a kegyhely a XV. században vált a középkori Magyarország egyik legfontosabb kegyhelyévé. Nemzeti kegyhely volt egyúttal, a magyar királyok megkoronázásuk után két szent helyet kerestek fel: Nagyváradon Szent László király sírját, Bátán pedig a Szent Vér kegyhelyet.

A KELETI ÉS A DÉLI VESZEDELEM

Szent László király sírját a csontokat széthányva 1565-ben a protestánsok pusztították el. A keleti veszedelem ellen védelmező szent lovagkirály maradványainak és a kegyhelynek a meggyalázása jelképi erővel bírt: amikor magyar támadt magyarra Krisztus nevében, akkor azt a keleti barbársággal szembeszegülő keresztény magyar egységet kifejező váradi nemzeti kegyhely sem élhette túl.
Nem volt többé, aki sírjából kikelve szobra érclovára pattanjon, hogy megsegítse a székelyeket és a magyarokat a keletről betörő barbárok, a tatárok és az „újtatárok” (a bolsevik oroszok) elleni csatákban, miként a néphit hitte a magyar lovagkirályról.

A bátai Szent Vér kegyhely sorsa déli veszedelemmel sújtott nemzetsorssal fonódott össze, amely az iszlám hódításban testesült meg. A déli irányba tartó régi római hadiút melletti nemzeti kegyhely a török ellen harcoló Zsigmond király és a Hunyadiak kedvelt szenthelye volt. A törökkel először csatázó magyar király, I. Lajos is felkereste a Szent Mihály arkangyalról – a sárkány legyőzőjéről, az angyalseregek vezéréről – elnevezett apátságot akkor, amikor már megtörténhetett az eucharisztikusa csoda, így tett a közelében tragikus véget ért II. Lajos is.

Miután I. Szulejmán szultán bevette Magyarország kulcsát, Nándorfehérvárt 1521-ben hatvanhat napos ostrom után, szeptemberben Bátán döntöttek az erősség visszafoglalásáról, mielőtt a törökök megerősítenék azt. II. Lajos innen Mohács felé indult, ahol azonban kitört a járvány és szétengedték a hadat. 1526-ban Szerémi György visszaemlékezésében Tatai Miklós levelét idézve azt írja, hogy Nagyboldogasszony napján érkezett a bátai kegyhelyre II. Lajos, ahol meggyónt és megáldozott, később az onnan 15-20 kilométerre levő mohácsi csatatér felé vette az irányt. Bátán választották meg a fővezéreket, Tomori Pál bácsi–kalocsai érseket és Szapolyai Györgyöt, bátyja Szapolyai János helyett.

A vesztes csatában elveszett az országfők színe-java, a legnagyobb baj mégis az volt, hogy a király halálával az országnak két uralkodója lett, egy idegen, Habsburg király és egy magyar, aki – ha kényszerhelyzetben is – szövetséget kötött a török uralkodóval, az iszlám világ akkori kalifájával. Az 1538-as váradi békében, pontosan ötszáz évvel az országegyesítő Szent István halála után – az utólagos Habsburgok alatti egyesítés szándékával – szentesítették az ország kettészakadását. Egy évre rá elpusztul a bátai apátság és a vérző ostya, 1541-ben I. Szulejmán elfoglalja Budát. Csak ekkor dőlt el, hogy a török nem vazallusállammá, hanem a Habsburgok elleni ütközőövezetté teszi Magyarországot, amely elnéptelenítette a korábban túlnyomórészt magyarok lakta területeket. Trianon okai, a Szent István-i Magyarország végzete ide nyúlik vissza.

Háromszor kapott esélyt az ország a megmenekülésre, Nándorfehérvár elfoglalása előtt, Mohács előtt és Buda eleste előtt, de egyikkel sem tudott élni. Az egység helyett a megosztottságot választotta, a hitük megerősítése helyett a csodában reménykedtek a nagyurak a kettős szorításban. A Habsburgok és főként a törökök akkora számbeli, haditechnikai fölényben voltak, és a háború szempontjából legfontosabb, az anyagi háttér terén is olyannyira felülmúlták az iszlám hódítókkal már százötven éve harcoló magyar állam lehetőségeit, hogy azon csak a csoda segíthetett volna. Csakhogy azok, akik döntéshelyzetben voltak, elkövettek két óriási hibát: ahelyett, hogy a megszólaló kételyeikre hallgatva felmérték volna a valós helyzetet, és akár a meghódolás árán is minden eszközükkel a békét keresték volna, ők háborúba bocsátkoztak a török ellen. Keresztényként talán nem is dönthettek másként. Ez után a sorshatározó döntés után az erőviszonyok miatt már csak a csodában reménykedhettek volna, csakhogy – és ez a második hiba – a csoda megtörténéséhez nem a csodában kell hinni, hanem abban és kizárólag abban, aki a csodákat végrehajthatja. Erről szól a Bibliában Dávid és Góliát története. Erősebb hittel kellett volna imádkozniuk Bátán, a vérző ostya előtt ahhoz, aki a csodákat véghez viszi, és akkor lehet, hogy 1521-ben nem szabadul el a járvány a seregben, és visszafoglalják Nándorfehérvárt, 1526-ban pedig nem törik meg a bácsi érsek, Tomori által vezényelt roham, győzelem vélhetően egyetlen esélye, vagy az egészen a szultánig előreverekedő három magyar lovast nem kaszabolják le a testőrök, és akkor megismétlődhetett volna az a dávidi csoda, amely hetven évvel előtte Nándorfehérvárnál lezajlott.

Orlai Petrich Soma: Perényiné a mohácsi csata után összeszedett halottakkal (Fotó: mohacsi-csata.hu)
Orlai Petrich Soma: Perényiné a mohácsi csata után összeszedett halottakkal (Fotó: mohacsi-csata.hu)

A NAGY MAGYAR TÉVEDÉS

A világi vereség után azonban még mindig van út, sőt, a keresztény hit szerint Jézus és a mártírok példája nyomán csak ekkor nyílik meg a szellemi győzelem kapuja. Ez a hittel vállalt halál és szenvedés, az áldozatiság útja.

A szerb népi költészet az áldozatág keresztényi mítoszával koszorúzta meg az 1389-es koszovói vereséget, és lett ez megtartóerejévé a keresztény népnek az ötszáz éves török rabságban. Az áldozatot a föltámadás követheti, ötszáz év után a szerb nép is megerősödve került ki a török hódoltságból. Miként egy egészen más utat járva a románok is. Minden adva volt, hogy a magyarok is úgy tekintsenek Mohácsra, ahogy a szerbek Koszovóra a csata előtti áldozástól a Szent Vér kegyhelynél, a király és a főurak mártíromságán át a vélt áruló, a csatából elkéső szerepéig. Nem így történt. A magyar nemesek továbbra is a fegyverek világi, nem az áldozat égi erejében bíztak. Mohács emléke így szinte már másnap, a király haláláról szóló találgatásoktól kezdve a politikai megfontolások, a hatalmi propaganda, a meggyőződések és a kételyek martalékává vált, nem magasztosult fel, nem vált megtartóerővé és feltámadáshoz vezető erőforrássá, a hősi áldozat lerángatódott a földre, és innentől fogva nem erősítette és megtartotta, hanem gyengítette a nemzetet a rá való emlékezés, amely a világi utat választva ezután Magyarország feltámadását is kizárólag csak a világitól, az emberi erőtől remélhette, attól, hogy a Habsburgok visszafoglalják egyszer az országot. Ez meg is történt Buda elfoglalása után százötven évvel, de a magyarok nem kapták vissza az államukat, ráadásul a hódoltság korából is sokszorosan megfogyatkozva és meggyengülve kerültek ki. Trianonnak a második okozója ez volt, az emberi erőben való bizakodás egy olyan vészhelyzetben, amelyben a világi erő már nem segíthetett, csak a dávidi csoda vagy a hit az áldozat égi erejében.

Érdemes volna okulni ezekből a hibákból, amelyek voltaképpen egyetlen nagy tévedésre vezethetők vissza, arra, hogy a magyar ember, talán mert túlontúl érzelmes és ugyanakkor anyagias is, gyakran képtelen elválasztani a világit a szellemitől, a hit útját a ráció útjától. Ott ahol a racionális gondolkodást használva gyakorlatias döntéseket kellene hoznia, amelyek adott esetben a meghunyászkodást és a kétszínűséget is bevetik mint a ravaszság fegyverét az erősebb féllel szemben, miként azt a XX. század nagy nyerteseinek, a fanarióta diplomácián nevelkedett románoknak a példája mutatja, ott a hibázó magyar érzelmei hevében a hit rossz helyen alkalmazott módszerével élve megmakacsolja magát, és a valami meggyőződéssel vagy emberi erővel kiváltott csodában reménykedve – ami fából vaskarika – szembeszáll a túlerővel, végveszélybe sodorva ezzel magát és a rá bízott országot is. Ott pedig ahol az istenhitre kellene bíznia magát, amely elvezetheti őt a dávidi győzelemhez vagy az áldozat égi erejéből fakadó szellemi győzelemhez, amelyet feltámadás tehet a világban is érzékelhetővé, miként azt a szerbek koszovói mítosza példázza, ott a hibázó, a rációt rossz helyen alkalmazó, az ész mezején materialista magyarban megszólalnak a kételyek, amelyek nyomban elhomályosítják benne a hitet elzárva őt ezzel a hősi áldozat gyümölcsétől.

Ez a ráció útját a hit útjával összekeverő végzetes emberi tévedése volt Trianon legfőbb okozója.

NAPTÁRI JELEK

A magyar jellemről már sokan leírták, hogy annak legfőbb ismertetőjegye a virtus. A szó régi pozitív értelmű jelentése férfiasság, vitézség, erény, újabb negatív értelme a magamutogató hősködés. Vitéz, férfias és erényes döntés a harcot felvállalva lemondani a gyengébbek fegyvereként használt meghódolásról és kétszínűsködésről, mint tette a magyar történelme során már sokszor, de aki így dönt, az a továbbiakban a hitében, ne pedig az emberi erőben bízzon, mert akkor azonnal magamutogató hősködésbe fordul át az eleinte bátornak tűnő elhatározása.

Az igazi virtusnak a gyümölcse kettős lehet, az egyik a dávidi csoda, az isteni segítséggel kivívott győzelem az erősebb fölött, amelyre példa a nándorfehérvári diadal, a másik a hősies áldozat, amely a szenvedés után a szellemi győzelemhez vezeti el a hőst. Az előbbi a zsidó nép szabadulásának példája nyomán ószövetségi mintakép, az utóbbi Jézus példája nyomán újszövetségi. A jelek szerint a magyarságnak az újszövetségi út kínáltatott fel a XVI. század elején. Ezek a keresztény naptár szerinti jelek egyértelműen üzennek. Hihetetlen, de a följegyzések szerint így történt, mindhárom kulcsesemény, amely elvezetett Magyarország alföldi részeinek törökök általi meghódításáig – Nándorfehérvár 1521-es elfoglalása, az 1526-os mohácsi csata és Buda 1541-es elfoglalása – augusztus 29-én történt. Ez a nap Keresztelő Szent János fővételének a napja a katolikus egyházban. A Jézust megkeresztelő próféta kivégzése karddal vagy késsel előképe volt Krisztus kereszthalálának, akinek a mellét a kereszten lándzsa szúrta át. Jézus áldozatának az utóképe – ha lehet ezt a fogalmat használni – Szent István diakónus, az első vértanú megkövezése, azaz agyonverése volt. Három vallási értelmet hordozó szimbolikus fegyver szerepel ezekben a bibliai történetekben: a fejet a testtől elválasztó kard az egység megbontásának, a kettészakadásnak a jelképe, de annak is, hogy idegenszívű vezetőt kap a közösség, a szívbe hatoló lándzsa a megváltói Szent Vér kiontásának az eszköze, a lándzsa éle a bűn, a kiomló vér a bűn elvételének a szimbóluma, a gyilkos kő vagy bunkó a káini testvérgyilkosságé.

Nándorfehérvár eleste Keresztelő János fővétele napján előrejelezte, hogy a magyar királyság a hősi áldozat, azaz a feltámadás útjára léphet, ha hittel vállalja az áldozatiságot. Ha nem, akkor az ország a kettészakadás útján indul el, mint ahogy meg is történt. A mohácsi vereség ugyanazon a naptári napon megerősítette ezt a jelet, amely egyszerre volt felhívás a jóra és figyelmeztetés a rosszra. Mohács előtt a bátai Szent Vér kegyhelyen a magyar király Nagyboldogasszony napján gyónt utoljára és áldozott. Újabb jel, Nagyboldogasszony ünnepe az államalapító Szent István király halálának napja, ez előtt egy nappal ajánlotta fel az országot Szűz Máriának, amely ettől fogva a katolikus nézőpont szerint Mária országa. A jel szerint a Szent Korona állama, Mária országa választás elé állítódott: vagy az Eucharisztiában testet öltő krisztusi áldozat és feltámadás, a szellemi győzelem útjára lép, vagy a kettészakadás és a testvérháború útjára. Az utóbbi történt Mohács után.

A harmadik jel 1538. február 24-éhez kötődik, amely a katolikus naptárban az áruló Júdás helyébe lépő Mátyás apostol ünnepnapja. Ezen a napon, az országot egyesítő és Máriának felajánló államalapító király halálának ötszázadik évfordulóján, azaz pontosan egy főnixnyi idő után kötik meg a váradi békét, látszólag véget vetnek a testvérháborúnak, valójában azonban az ország kettéosztását szentesítik. Három évvel később Keresztelő János fővétele napján e béke előrelátható megszegésének a következményeként a török kezére kerül az ország fővárosa, Buda.

Kilencszáz évvel az államalapító és országegyesítő király halála után, már Trianon után tizennyolc évvel tartják – a Szent Istvánnak és az első budapesti Eucharisztikus Világkongresszussal, Krisztus testének és vérének – szentelt kettős szentévet. Egy tudattalan jelzés volt ez a kettős szentév arra, hogy kilencszáz évvel a Szent István-i felajánlás után hajlandó vállalni a megcsonkított Magyarország azt az utat, amelyet ötszáz évvel az államalapító király felajánlása és előtt utasított el végleg.

Orlai Petrich Soma Pietára emlékeztető festménye II. Lajos holttestének megtalálásáról (Fotó: mohacsi-csata.hu)
Orlai Petrich Soma Pietára emlékeztető festménye II. Lajos holttestének megtalálásáról (Fotó: mohacsi-csata.hu)