2021. június 23., szerda

Széttekintő

ÉRZŐ NÖVÉNYEK. A növények (így a fák is) jóval az ember előtt jelentek meg a Földön. Értelemszerűen tapasztalataik is bőségesebbek. De ezekhez hogyan hozzáférni? Egyáltalán, lehetséges-e? Egyesek arról számolnak be, ha átölelnek egy fát, becsukják a szemüket és ellazulnak – a fa rövidesen bizonyos információkat kezd közölni. Ezek ugyan inkább sejtések vagy homályos utalások, tehát némi beleérző képesség is szükségeltetik a megfejtésükhöz. De általában segítőkészen megpróbálják rávezetni a személyt, hogy az világosabban tekintse át valós helyzetét, esetleg rájöhessen a kézenfekvő megoldásra is. Ki lehet próbálni.

Korábbról közismert, hogy a cirógatott, simogatott virágok gyorsabban fejlődnek, és szebbek. A virágkertészek ezt pontosan tudják. Ám viszonylag új felfedezés, hogy a növények valamilyen módon érzékelik, kik közelítenek hozzájuk. Mérések igazolják: ha egy személy például gyufával a kezében lép be a cserepes virágokkal teli terembe, s nemrégiben annak lángjával egyszer már megsértette valamelyik virág levelét, nos, jövetelére a növények pánikszerűen reagálnak. Érdekesek ilyen vonatkozásban bizonyos Cleve Backster kísérletei, még a múlt század hatvanas éveiből (a tudós korábban a CIA-nál dolgozott). Ő például a hazugságvizsgáló gép elektródáit egy szobanövényre erősítette, azt megöntözte, mire a poligráfon olyan adatok jelentek meg, amelyek az emberi izgatottság érzésének felelnek meg. A virág tehát úgymond izgatott állapotban „megörült” annak, hogy vízhez jutott.

A növények érzékelik egymás állapotát is. Az erdészek megfigyelték, ha a többiektől távolabb álló két fa közül az egyik kiszárad, ezt a másik, a „társa” is megsínyli.

Egyesek arról számolnak be, ha átölelnek egy fát, becsukják a szemüket és ellazulnak – a fa rövidesen bizonyos információkat kezd közölni. Ezek ugyan inkább sejtések vagy homályos utalások, tehát némi beleérző képesség is szükségeltetik a megfejtésükhöz.

Annak idején a gimnáziumban jót derültünk, földrajztanárunkkal együtt, aki a hiedelemvilágról tartva előadást azt a példát említette, miszerint a nagyon-nagyon távoli múltban eleink úgy vélték, ha szeretkeznek a termőföldön vagy a szőlősorok között – nagyobb lesz a termés. Ma már erre is csak ezt vagyunk képesek mondani: kit tudja?

MINTHA. Szokványos történet. A régi szép békeidőkben a csárdát sokan látogatták, idilli környezetben, egy holtág partján, neve még egy nótába is bekerült. A bő ital- és ételválaszték miatt rengetegen felkeresték, öltönyösök meg egyszerű emberek; kiültek ebédelni, vacsorázni a vízre nyíló teraszra, este szólt a harmonika, a tambura, a hegedűszó, olykor a mulatságok reggelig eltartottak. A halászok közül is többen este ide tértek be a napi zsákmányukkal, hajnalban pedig innen indultak a horgokat bevetni a folyóba, kifeszíteni a hálókat.

Aztán a pangás esztendei következtek, a csárda majdhogynem romokban. És akkor – olvasom – egy magánvállalkozó elhatározta, ismét régi fényében csillog majd a most még düledező építmény. Olyan lesz, mint egykoron. Azaz: mintha a régi csárdába lépnénk be. De mi maradt a régi bútorokból, kérdezhetnénk, továbbá kihalászható-e elegendő hal a mindinkább szennyezett folyóból. S ha kidől a cigányprímás, lép-e valaki a helyébe? Persze, ácsolt bútor ma is megrendelhető, tengeri halból meg akad bőven az üzletekben. És egyelőre a gépzene is megteszi. Csak az illúzió a fontos. A mintha.

LEJT A PÁLYA. Hrabal-filmbe való lett volna, Menzel rendezésében. Az első kockákon láthatnánk a két együttes kapitányát, amint kezet fognak, majd a bíró feldobja a pénzérmét. – Fej! – mondja a helyi focicsapat vezetője. A bíró megnézi: valóban fej. Ezen nincs mit csodálkozni, ennek a rézpénznek mindkét felén fej van, a klub kifejezetten csak erre a célra használja. Józsi, a helyiek csapatkapitánya a felső kaput választja. Amelyik valóban felül van, mert onnan lejt a pálya. Eléggé meredeken. De annak idején a faluban ezt a placcot jelölték ki labdarúgópályának, másutt már mindenütt a megművelt földek sorakoztak.

Hrabal-filmbe való lett volna, Menzel rendezésében. Az első kockákon láthatnánk a két együttes kapitányát, amint kezet fognak, majd a bíró feldobja a pénzérmét. – Fej! – mondja a helyi focicsapat vezetője. A bíró megnézi: valóban fej.

A következő jelenetben a jobb erőkből álló vendégek támadnak, de vagy a passzok pontatlanok, vagy a helyi gárda hátvédjei szorgoskodnak, jó nagyot rúgva a lasztiba, ami aztán még gurul is lefelé, alig lehet utolérni. Újabb helyszín: a kocsma. Közvetlenül a pálya mellett. Amely egyben öltöző is. Ide tódulnak be a sportolók. Az itteniek természetesen jóféle sörrel-borral kínálják a vendégjátékosokat: a félkezű sírásó különösen, meg a kosárfonó, őt csak a libatenyésztő harsogja túl, s ott kelleti magát a bögyös kocsmárosné is. Nincs is más feladatuk, mint leitatni az ellenfelet. A másik asztalnál fröccsöző bíró pedig engedékeny, nem ragaszkodik szigorúan a tízperces szünethez. Akad idő még egy korsóra… A második félidőben a vendégek csak kóvályognak a pályán, a hazaiak könnyűszerrel rúgják a gólokat. 4:0. Ez a végeredmény.

A vesztesek távoznak, elheveredve a traktor vontatta pótkocsi szalmazsákjain. És most már a helyiek iszogatnak. Nagy nyugalomban. A kétfejű pénzérmét a klubelnök pedig visszateszi az irodában magasodó szekrény egyik jól zárható fiókjába.