2021. május 9., vasárnap

A Színészkirály

Negyvenöt évvel ezelőtt, 1976. június 4-én, tragikus körülmények között, Balatonszemesen érte a halál a magyar színjátszás egyik legkarizmatikusabb nagy színészegyéniségét, Latinovits Zoltánt a Színészkirályt (ahogy Nagy László nevezte egy róla szóló hosszabb tanulmányban).

Az ismert magyarországi színházi szakember, Koltai Tamás, a következőket írta akkor a Színészkirályról (aki, ha élne, most lenne 90 éves. 1931. szeptember 9-én született): „Másfél évtized. A hatvanas évek elejétől a hetvenes évek közepéig. Ennyi jutott Latinovits Zoltánnak, a színészzseninek. Soós Imrén kívül nem találni mást a magyar színházban, akinek a neve halála után úgy vált volna legendává, mint az övé. Csakhogy Latinovitsból már életében megpróbáltak mítoszt csinálni, s a mítoszteremtés azért veszélyes, mert törvényen kívül helyezi a tehetséget, mintha nem átlagon felüli képesség volna, hanem anomália, rendellenesség.”

Latinovits Zoltánt, a mérnöki diplomás, harmincas fiatalembert, aki magánúton tanult színészmesterséget, majd műkedvelőként játszott, előbb vidéken, Debrecenben és Miskolcon tűnt fel kisebb szerepekben, aztán egy budapesti előadásban, eljátszva Rómeót. Megnyílt előtte a hivatásos színház felé vezető út, és Latinovits Zoltán bekerült a színésztársadalom nagy családjába. Úgy érezte, hogy álma beteljesült. Azonban már a kezdet kezdetén világossá vált, hogy a többséghez való alkalmazkodás gondot jelent majd számára. Ugyanis egyszerűen nem tudott beleilleszkedni abba a művészvilágba, amelyben az egymás iránti megbecsülés, tisztelet, a minőség kellő értékelése, elfogadása helyett az értékekkel szembeni közömbösség, a művészi ambíciókkal való visszaélés, az irigység, a gyűlölet fogadta.

Igen! Latinovits Zoltán nem találta helyét abban a nagycsaládban, nem tudta elfogadni annak megkövesedett „törvényeit”. Nem tudta, mert a Színészkirály más volt, különös volt, megalkuvásra képtelen?!

Hegyi Béla, neves publicista, elgondolkodtató, figyelmet érdemlő tanulmányban megjegyzi: „Latinovits elidegenedik a világtól, mely előbb elidegenedik tőle. Sokat és sokszor bírál, viaskodik, de harcaihoz nem tud alkalmas csapatot, megbízható gárdát verbuválni maga köré. Jogos ütközései, panaszai és sürgetései színházi dolgokban, humanista eszményekért vívott csörtéi – éppen személyiségének ellentmondásaiból következőleg –személyeskedésbe torkollanak, ürügyet szolgáltatva arra, hogy renitensnek, kellemetlenkedő különcnek bélyegezzék, s követeléseit és kéréseit egytől egyig elutasítsák. A feltüzelt közvélemény előtt – nem kismértékben a sajtó jóvoltából – a sértettből sértett lesz, a fáklyavivőből ellenfél, a reformer gondolkodóból izgága, demagóg válik”.

Talán az volt a baj, hogy Latinovitsot még életében nem a magyar színjátszás egyik nagy színészegyéniségeként fogadták el, hanem megpróbálták elnézően kezelni?

Latinovits Zoltán színészi, rendezői, versmondó-előadóművészi pályája az elmondottak ellenére tartalmas és gazdag volt. A Színészkirály járta a maga útját és kimagasló teljesítmények sorát produkálta színházban, fimen, a rádióban, a televízióban, az előadóestjein.

Azonban lassan magára maradt. A test, a lélek belefáradt a szüntelen küzdelembe. Koltai Tamás ezt az állapotot következőképpen jellemezte: „A színházi lombik, amelybe Latinovits Zoltán belekényszerült, egyszerre volt nagyon szűk és nagyon tág. Zabolátlan energiái nem férhettek el ebben a lombikban”.

A Színészkirálynak, Latinovits Zoltánnak az igazságait – mint azt még ma is sokan hangsúlyozzák – igazolja, újrafogalmazza az idő tévedéseit pedig kiszűri az emlékezet. Mi itt a déli végeken nemcsak ismertük a Színészkirályt, aki nem egy alkalommal járt itt, nem egy alkalommal köszöntöttük és köszöntötte a szabadkai és az újvidéki közönség, hanem mélységes megbecsüléssel vettük mindig körül. Számunkra is a Színészkirály, Latinovits Zoltán, a magyar színjátszás egyik legnagyobbika volt és az is marad. Emléke előtt tisztelettel hajolunk meg.