2021. május 9., vasárnap

A legnemesebb láng tüzelte munkára

Kontler Gyula, aki már nem hitte, hogy nemesedhet a szív, a lélek (2.)

Kontler Gyula Slatináról küldte első írását, a Bencikék Jóskája című elbeszélését a Szlavóniai Magyar Újságnak, s maradt állandó munkatársa a lapnak egészen 1914-ig, az első világháború katonai mozgósításának pillanatáig. Az elbeszélés egy tisztességes béres, Bencik bácsi Jóska fiának és az uradalom grófi tulajdonosa Magda lányának tragikus szerelmét foglalta kerek történetbe. Bencik bácsi, az első béres, amikor elvégezve a napi munkát, fürge léptekkel, oly boldogan tudott haza sietni az övéihez, mint senki más a birtokon. Sarokba tette az ostort, s mire levetette csizmáját, istálló-ruháját, fia, a nyílt arcú, folyton gagyogó fiúcska, a Jóska gyerek máris apjához bújt. A palatábla fölött mondta: „Jó tanuló akarok lenni, sokat akarok tudni, mert a tanító úr azt mondta, hogy ő csak a jó tanulókat szereti.” Panna néni, az anyja hevesen ellenezte a gyermeki tervet: „Nem lesz belőle prókátor – emelte fel a hangját azonnal –, nem grófi gyerek, hogy telerakják a fejét azzal a sok ákombákom betűvel.” Más volt a véleménye Bencik bácsinak, az első béresnek: „De már nem úgy van az Panna. Jóskából urat akarok faragni, becsületes, hazáját, nyelvét szerető embert, akit mindenki szeressen.”[1] Elképzelte, hogy nagyúr lesz a fiából, elveszi a grófék Magdáját, s azután ő nyugalmasan élheti majd öreg éveit Pannával. Az évek múltak, Jóska gyerek megnőtt, elvégezte a gimnáziumot, s immár a műegyetem hallgatójaként töltötte a nyarat odahaza a szüleinél. A nagy vakációban előszeretettel festegetett a közeli liget százados tölgyeinek az árnyékában. Körülötte „örökösen egy dolgot meséltek a százados tölgyek: az ő boldogságát Magdával”. Teljesen átszellemülve dolgozott a legújabb munkáján, amikor Magda titokban megleste őt. „A kép gyönyörű volt. Épp akkor végezte az ifjú rajta az utolsó ecsetvonásokat. Ifjú leányt ábrázolt a kép, amint hatalmas, korhadt fák alatt szedegeti az epret, s egy ifjú pedig egy fa mögül elmerengve nézi a hölgy minden mozdulatát. Az ifjú a piktor képmása, s a leány pedig Magdát ábrázolta. Mindezt észrevenni csak egy pillanat műve volt, s egy alig hallható halk sikoly reppent el a leány ajakáról.”[2] Kettejük szerelmének, szépen szövögetett álmainak azonban a grófi szigor vetett szomorú véget: „Regényhős akarnál lenni, szégyent szeretnél hozni a fejemre? Magda! – kiáltott az apa indulattal a leányára. – Esküszöm, amíg csak egy leheletet leszek képes beszívni, addig a mi ősi családunk vére nem lesz paraszt vérrel megfertőzve. Értetted?” S a kétségbeesett Magdát még aznap zárdába vitték „vezekelni, feledni”.[3] Évekkel később maga az író a csöndes falucskában járt, s miután mindent megnézett, ami a környéken látnivaló volt, befordult a temetőbe is. „Hidegen meredtek ki a harmatos fűszőnyegről a sírkövek, hirdetve ennek vagy annak bánatát, szomorúságát. Aranyozott ráccsal kerítve egy nagyon ízlésesen épített kriptára találtam. Homlokzatán aranyos betűkkel volt a címer köré írva: Gróf **-i család. A kripta előtt örökmécs égett, ajtaján friss virágokból font koszorú függött, s a küszöbön egy remek őszirózsa csokor.”[4] A virágkoszorút Bencik Jóska hozta meghalt kedvesének.

Jóska és Magda szomorú története a legtisztább szerelmi kapcsolat, amelyet Kontler Gyula az elbeszéléseiben megörökített. A későbbiek során, a lelki tisztaságon fölülkerekedtek a sötét indulatok, a zavaros emberi érzelmek, nem egy esetben az alattomos számítások. Patyi Zsuzsika című munkája a megesett lány története, akit hiszékenysége vitt a kétségbeesésbe,[5] a Kenessey Péter pedig a gazdag paraszt, a felesége Zsuzsa asszony és Sanyi szolgalegény bonyolult és szövevényes kapcsolatának története. Amikor Kenessey uram előtt megvilágosodott felesége hűtlensége, „agyára nehezült minden csepp vére. És ez a vér tüzelt, égetett mindent. Ám ez sem volt elég, mert pokoli gyorsasággal száguldott végig minden erén, amitől azok megduzzadtak, s majd fölcsattantak. Megcsal! – nyögte keserves kínnal, s amikor leroskadt a székre, úgy hatott, mint egy alaktalan rongy gubanc. Az a daliás Kenessey Péter!” Másnap azután kötélen függve találták Zsuzsa asszonyt, „a mellére buggyant húsos, fakólila színű nyelve”.[6] A temetés után Sanyi kikérné a bérét, hogy elhagyja a Kenessey-házat, de a gazdája ördöngös tervet szőtt ellene – a fiává fogadja „a leghívebb szógáját”. Évek múltán szépen kiházasította, s miközben Sanyi Bosnyákországban szolgálta a katonaságot, levélben a következőket írta neki: „Kedves Szógám! Kívánom az Istentől, hogy pár sor írásom egészségben találjon! Mi is egészségesek volnánk a Liszkámmal együtt, talán tudod, hogy hirdetés nélkül, félórával ezelőtt esküdtünk a dorozdi szentatya előtt.”[7] Elvette hát a szolgája ifjú hitvesét, így teljesedet be Kenessey Péter éveken át szőtt sötét bosszúja. Hasonlóan lesz sötét indulatok áldozata az Aranypapír hőse, Házas Zsuzsa, akit Nyelves Matyi azért dobott el magától, mert az volt a meggyőződése, hogy az úrfitól esett teherbe. Beste lélek a Házas Zsuzsa! – hirdette önhittségében faluszerte a Matyi gyerek: „Őszi rózsa, hervadt őszi rózsa. […] Mert hiszen ez a Zsuzska valójában egy becstelen lány. Most még kevesen tudják ezt, de idővel, hónapok múltán… A leánypajtások újjal mutatnak majd rá, s elkerülik. Nem akad legény, aki táncba vigye. Kamasz falusi sihederek ajánlják majd fel éretlen csókjukat neki… Minden úgy lesz, amiként az ilyen megesett teremtéséknél lenni szokott” – kiáltotta világgá gyűlöletét a fiú.[8] Zsuzska azonban még így is vállalja egykor virágzó szerelmük gyümölcsét, s amikor az úrfi valóban megkörnyékezi, így utasítja vissza annak ajánlatát: „Hogy kíván ilyet tőlem az úrfi? Nekem jegyesem van, gyerekem van, nem vagyok szabad.”[9] Házas Zsuzska a megaláztatásban is kitartott Matyi apasága mellett. 

A vidéki tanítók különös életét szőtte történetbe Kontler Gyula a Népszerűség című elbeszélésében. Zoltán öccse hat korona útiköltséget kért tőle, hogy elfoglalhassa tanítói állását. Az ifjú tanférfiút kismesternek választották egy félreeső zalai faluba. Érkezését követően első pillanatban úgy tűnt, hogy a falu lakosai egykedvű közönnyel fogadták az érkezőt, holott a valóságban árgus szemekkel figyelték minden lépését. Ecetes kenyéren élhetett eddig a lelkem – súgta a szomszédasszonyának Bocsiné, a kondás hitvese –, bizony, sovány, mint a templom patkánya. Vas Tilka, aki pedig rosszmájú asszony hírében állott, másnap reggel már azt mesélte, olyan az új kismester, mint egy falat kenyér, gyalog jött az állomásról, pedig az urak kocsin szoktak járni. „De biz’a, nem kellett annak a rúgós alkalmatosság.” Kicsiny, sárga ládika volt a kezében, a jókedvűen fütyörészett. Azt beszélték, hogy talán nem dohányzik, nem is iszik. Hamar megtelt a falu dicsérettel, hogy milyen okos a kismester, s az oskolaszék felettébb meg volt elégedve a döntésével. Úri népségről lévén szó, a porontyokat is a tenyerén hordja, tudománnyal éteti őket. „Hát aztán kell-e több? Aki fajankója vagyon, megsüvegelje ám a falu! De meg ám!”[10] S az új kismester valóban csöndes, visszahúzódó életet élt.

Egészen addig, amíg Zsupp Lóri asszonyság fondorlatos módon csak berángatta őt a terített asztal mellé. S ha már megterítettek, azonmód be is mutatta a vendégének Mártha leányát. Az ifjú tanító azonmód beleszédült a kis szőke Mártha leány violakék szemébe. Zoltánnak felragyogott az arca, simogató meleg tűzsugárként lengte körül Mártha imbolygó termete. „Bocsássanak meg az égiek, szép Mártha, iszom a maga kedvéért. – Pattogott a rőzse, kellemes meleg terjengett a szobában. Mártha mégis egyre rakta a tüzet. Amint közelhajolt a kályha szájához, szinte lángra gyúlt minden csöpp vére, karcsú termetén megfeszült a sok kemény izom.”[11] A leány pilláit kissé nyitva feledte, s üde, csengő hangon kérlelte Zoltánt: „Igyék mester úr!” Másnap már híre ment a faluban: tekintetes asszony lenne a Mártha, akár csak a vén mester felesége.

Folytatjuk

[1]           Kontler Gyula Julián-tanító (Slatina): Bencikék Jóskája I.; Szlavóniai Magyar Újság, 1910. december 18. 1. p.

[2]              Uo. 2. p.

[3]             Kontler Gyula Julián-tanító (Slatina): Bencikék Jóskája II.; Szlavóniai Magyar Újság, 1911. január 29. 1. p.

[4]              Uo. 2. p.

[5]             Kontler Gyula: Patyi Zsuzsika; Szlavóniai Magyar Újság, 1912. szeptember 1. 1–2. p.

[6]             Kontler Gyula: Kenessey Péter; Szlavóniai Magyar Újság, 1913. január 19. 2. p.

[7]              Uo. 4. p.

[8]             Kontler Gyula: Aranypapír; Szlavóniai Magyar Újság, 1913. szeptember 28. 2. p.

[9]              Uo. 4. p.

[10]            Kontler Gyula: Népszerűség I.; Szlavóniai Magyar Újság, 1913. március 30. 3. p.

[11]            Uo. 5. p