2021. május 9., vasárnap

Ködös nevező

Populizmuson alapuló nyilatkozatnak minősítette Ankara a törökországi örmények elleni népirtásról megfogalmazott hivatalos amerikai állásfoglalást, amelyet Joe Biden ismertetett április 24-én. Az Egyesült Államok elnöke egyebek mellett elmondta, hogy hazája megemlékezik „mindazokról az örményekről, akik életüket vesztették a 106 évvel ezelőtti népirtásban”. Az amerikai elnökök közül elsőként használta hivatalos nyilatkozatban ezt a kifejezést. Hivatali elődei azért tartózkodtak ettől, mert az örmény népirtás tabutéma az USA fontos NATO-szövetségesének számító Törökországban, és az ottani hatalom nem is hajlandó elismerni annak tényét.

Mevlüt Çavuşoğlu török külügyminiszter azonnal el is utasította az amerikai állásfoglalást. Felhívta ugyanakkor a figyelmet arra, hogy a Biden-nyilatkozat kárt okoz a kétoldalú kapcsolatokban, ráadásul „aláássa a kölcsönös bizalmat és a barátságunkat”. Nem hagyta szó nélkül a washingtoni bejelentést a török elnök sem, sőt első, igen heves válaszában (a hét elején) azzal fenyegette meg az USA-t, hogy az egésznek a török–amerikai kapcsolatok látják a kárát. Recep Tayyip Erdoğan egyúttal felszólította amerikai hivatali kollégáját a szerinte helytelen, valótlan, jogtalan és alaptalan állásfoglalás mielőbbi visszavonására, egyszersmind azt javasolta az Egyesült Államoknak, hogy mielőtt bárkit népirtással vádol meg, nézzen a tükörbe. (Amerika alighanem már más irányba néz, mivel a korábbi, hidegháborús korszaktól eltérően nem látja olyan fontosnak Törökország stratégiai jelentőségét. Ha ez valóban így van, az gyökeres fordulatot jelent mind az államközi, mind a NATO–török együttműködésben.)

„Az örmény népirtás elismerése nemcsak a másfél millió ártatlan áldozat iránti tiszteletadás szempontjából fontos, hanem amiatt is, hogy elejét vegyék az emberiesség elleni hasonló bűncselekményeknek.” Ezt a véleményt már Nikol Pasinján, a hivataláról időközben lemondott örmény miniszterelnök fogalmazta meg. Az övé teljesen eltér Ankaráétól, amely hallani sem akar arról, hogy az I. világháború idején a Németországgal szövetséges Oszmán Birodalomban – előre megfontolt szándékkal, a hatalom utasítására – tömegesen gyilkolták az örményeket, lényegében népirtást követtek el ellenük.

Joe Biden: Népirtás – Recep Tayyip Erdoğan: Valótlanság (Fotó: AFP)

Ezt már 29 ország hivatalosan is elismerte. Most az USA is követte a példájukat. Pontosabban a Fehér Ház, mert az amerikai törvényhozás már 2019 végén népirtásnak minősítette az örmények tömeges lemészárlását 1915 áprilisa és 1917 között. Donald Trump előző amerikai elnök kormányzata azonban nem tekintette népirtásnak a történteket.

Pedig tények igazolják, hogy az említett időszakban a keresztény örmények többségét elpusztították az Oszmán Birodalomban a török hadsereg katonái és más állami szervezetek emberei. A végnapjait élő szultáni állam az oroszoktól elszenvedett egyik súlyos csatavesztés után csapott le szervezetten az egész kisebbségre, merthogy bűnbakot kellett találni a harctéren elszenvedett vereségért. Legfelsőbb utasításra egymást követték a tömeggyilkosságok és a halálmenetek a szíriai sivatagba.

A hatalom által megbízhatatlannak és ellenségnek bélyegzett örmények kitelepítése 1915. április 24-én kezdődött – nemzetbiztonsági, harcászati-hadászati okokra és a háborús helyzetre hivatkozva – a kormány rendelete, illetve a „gyanús személyek deportálásáról szóló ideiglenes törvény” alapján. Jóval később ez a dátum a népirtás, az „örmény holokauszt” kezdetének napjaként vonult be a történelembe. Örményországban, és sokfelé másutt minden április 24-én megemlékeznek a tragikus évfordulóról.

A korabeli hivatalos török propaganda alsóbbrendű embereknek és kártevőknek bélyegezte az örményeket, a törvény pedig engedélyezte vagyonuk lefoglalását, kisajátítását. A hajsza és a felkészülés a véres bosszúhadjáratra már 1914 májusában, vagyis jóval az I. világháború kirobbanása előtt megkezdődött. Az Oszmán Birodalomban akkor még 2–2,5 millió örmény élt, többségük Kelet-Anatóliában, de laktak másutt is.

Becslések szerint a deportálások, leszámolások és a vérfürdők sorozata legalább 1,5 millió török állampolgárságú örmény életébe került. Ankara túlzónak tartja ezt a számot, és tagadja, hogy a gyilkosságokat állami utasításra, illetve közreműködéssel tervszerűen hajtották végre. A hivatalos álláspont az, hogy a hatalom a háborúban jogosan telepítette át lakhelyükről a lázadó örményeket, ám nem rendelte el a megsemmisítésüket, és a vérengzéseket inkább különböző viszálykodások váltották ki. Elsősorban az, hogy az örmények fellázadtak a muszlim török uralom ellen (vagyis az ellenségnek „dolgoztak”), amire a hatóságok kénytelenek voltak válaszolni, de csak a rebellisekre csaptak le.

Az ettől eltérő véleményeket Törökország nem fogadja el, sőt ellenségesnek tartja azokat. A helyi törvények pedig úgy rendelkeznek, hogy a törökök megsértésének minősül és büntetendő, ha valaki a történteket néven nevezi, s nem a kitelepítés vagy a tragédia kifejezést használja a népirtás helyett.

Csak kevesen fogadják el Ankara hivatalos magyarázatát, enyhén szólva is ködösítésnek tartják. A külföldi történészek többsége pedig egyetért abban, hogy népirtás történt. Az örmények meg már régóta tényként kezelik, hogy az őseik ellen az Oszmán Birodalomban tervszerűen, titkos parancs alapján hajtották végre a mészárlásokat, tömeggyilkosságokat.

Tudományos körökben talán az a nézet a legelterjedtebb, hogy 600–800 ezer örmény esett áldozatául az irtóhadjáratnak. A jelenlegi török álláspont szerint 300–500 ezer örmény halt meg 1915 és 1917 között, de nem a népirtás, hanem a háborús pusztítások következtében.

Ankara, több szakértő ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy az 1915-ben kezdődött deportálások előtti évtizedekben örmény terrorszervezetek sok békés török, arab és kurd civilt öltek meg az Oszmán Birodalomhoz tartozó Anatóliában. Török levéltári dokumentumok tanúskodnak arról, hogy az örmény fegyveresek legalább 520 ezer törökkel – főként nőkkel és gyermekekkel – végeztek. Ezek csak azok az áldozatok, akiknek az illetékesek ismerték a nevét, s így a halálukat nyilvántartásba tudták venni.

Erdoğan 2014-ben (akkor még kormányfőként) részvétét fejezte ki az Oszmán Birodalomban 1915-ben meggyilkolt örmények utódainak. Ő volt az első török vezető, aki ezt megtette, egyúttal elismerve, hogy az örmények deportálása „embertelen következményekkel járt”. A népirtás kifejezést azonban nem használta. Pedig a kitelepítés ürügyén végrehajtott akció a XX. század elejének legnagyobb etnikai tisztogatását és nemzeti tragédiáját okozta. Sokan az első modernkori genocídiumnak tekintik.

Később nemzetközi bíróságok bizonyítottnak találták, hogy a művelet célja az Oszmán Birodalom örmény lakosságának módszeres kiirtása volt. Törökországban azonban csak alig tucatnyi főbűnöst ítéltek el mindezért (1919-ben); többségüket ki is végezték. Rengeteg gyanúsított azonban megúszta, 1923-ban közkegyelmet kaptak.

Ezután a hallgatás évtizedei következtek. Ankara mindent megtett, hogy eltussolja mindazokat a szörnyűségeket, amelyek egykor az örmény kisebbséggel történtek.