A korabeli krónikás fogalmazta meg a következő történelmi jelentőségű sorokat: „Valamikor, a budai német színház templom volt, a Karmeliták temploma: most is az lett: a magyar nyelv temploma, hacsak egy napra is. Ha valaha sejtette volna, József császár, talán nem is csináltatott volna belőle színházat. Milyen csodás véletlen, hogy éppen arról a színpadról hangzott el (1790. október 25-én) az első magyar szó, melyet József császár emelt az 1786. évi rendeletével egy oltár helyén a német múzsa számára. Mintha csak a magyarok Istene intézte volna ezt így!”
Igen! 231 évvel ezelőtt, a budai várban, a mai Várszínház színpadán Kelemen László színtársulata bemutatta Simai Kristóf Igazházi című darabjának átdolgozott változatát. Magyar nyelvű színjátszásunk kezdetét jelenti az a számunkra oly jelentős dátum, annak a színjátszásnak a kezdetét, amely aztán megteremtette azt a színházat, amely immáron létünk éltetője, önbecsülésünk, nemzeti tudatunk, megtartó ereje volt hosszú évtizedeken át!
S mindjárt itt kell hangsúlyozni, hogy a magyar nyelvű magyar színház, már születésekor történelmi harcnak, a magyar függetlenségnek, a magyar nyelv, sőt nemzeti létünk fennmaradásának egyik eszközeként, mindenekelőtt harci eszközeként jött létre. S ha tudjuk, hogy a magyar színház, magyar dráma nélkül nehezen teljesíthette volna nemes feladatát, akkor azt is tudjuk, hogy a magyar drámának is mindenekelőtt ezt a harcot kellett érdemben szolgálnia.
S természetes, hogy ennek a „harcnak” ezeréves nyelvünk volt a zászlóvivője. Rédey Tivadar A Nemzeti Színház története című könyvében olvasom: „A magyar nyelv, mint a nemzetiség és polgáriasodás szent »palladiuma«, az a magyar játékszín, mint ennek a szent palladiumnak őrző temploma: ez a két vezető indíték vonul végig minden érvelésen, amivel Kazinczy óta a legjobb magyar elmék a magyar nyelvű színjátszás állandósítása mellett előálltak”.
Igen! A magyar játékszín, nyelvünk, anyanyelvünk őrzője, megtartója lett, mintegy másfél évszázadon keresztül. A magyar nyelv csodálatos „katedrájaként” emlegették színházainkat. Azonban a szabadságharc leverése után a Habsburg-önkényuralom a teljes nyelvi elnyomás módszerével igyekezett nemzetünket megfosztani nyelvétől. Péchy Blanka Beszélni nehéz című könyvében, többek között, a következőket is megjegyzi: „ Az oktatás, a bíráskodás, a közigazgatás, a katonaság nyelve német. Használatára rákényszerül az is, aki irtózik tőle. Kialakul a germanizmusokkal átitatott hivatali nyelv. Az onnan érkező hivatalos jelentések, hír és cikkanyag fordításai terjesztik a német szórendet, a germanizmusok mételyét. Ekkor vonja le Vajda János a megszívlelendő tanulságot: „ A mohácsi, világosi veszteségek sem mint hibák vagy bűnök, sem mint szerencsétlenségek nem olyan nagyok, mint az a vereség, melyet a nemzet önmaga ellen azzal követett el, hogy a nyelv kiművelését elmulasztotta közel egy egész évezreden át!”
Szükségesnek tartottam mindezt elmondani. Szükségesnek, mivelhogy Szabadka nagy szülöttje, Kosztolányi Dezső volt az, aki nyelvünk fokozatos romlására figyelmeztetett, és aki ezt 1928. december 2-án, az akkori Új Idők című folyóiratban megjelent drámai hangvételű nyílt levelében, amelyet a magyar színészekhez intézett, világosan fogalmazott. Csak néhány kis részletet idézek az említett nyílt levélből: „Thália főpapjai, segédlelkészei, ministránsai, s mindazok, akiknek közük van ehhez a nemes mesterséghez. Félreverem a harangokat. Veszedelemben nyelvünk épsége és szépsége. Újfajta nyelvújítás folyik, melyet nyelvromlásnak is lehetne nevezni. A majomkodás, az idegenimádat. Azonban nagyobb veszedelem az, mikor magát a nyelv szellemét hamisítják meg, a nyelv titkos muzsikáját, a hangsúlyt… Aggasztó, hogy ez a járvány immár színpadainkra is átharapózott… Önök tanítják meg a közönséget beszélni is. Kérem, hogy ezután mindig magyarán beszéljenek ott a színpadon… A színház legyen kórház, ahol meggyógyul a sínylődő nyelv, ne pedig a fertőzet új telepe és betegágya!”
Péchy Blanka Beszélni nehéz című könyve 1974-ben jelent meg.
S már akkor, mintegy fél évszázaddal ezelőtt, a következő mondat is ránk köszöntött a könyv lapjairól: „A múltban az anyanyelvi oktatás katedrájának a színpadot tekintették, de ez a katedra zsámollyá zsugorodott a rádió kontinensekre terjedő térfogata mellett.”
A Nemzetközi Színházi Intézet 1976 decemberében Magyarországon tartotta kollokviumát. Czimer József, neves magyarországi dramaturg, részt vett az említett kollokviumon és Színház és irodalom című könyvében az ott hallott szakmai felszólalásokból, néhány figyelemre méltó részletet közölt: „Nekem nagyon tetszett Jerzy Sitó úr felszólalása (cseh színházi szakember), mert a lényegről beszélt, arról hogy veszedelmes szakadék keletkezett az irodalom és a színház között. Az elmúlt háború után az emberi szó elvesztette a hitelét, a színház egyre inkább a rendező színházává válik és maga is kritikus helyzetbe kerül. Sitó úr beszédében a válság kezdetét a második világháború végére teszi és azzal motiválja, hogy a szó elvesztette a hitelét”. Ebben nagyon sok az igazság, ezt a közhangulatot mi is jól ismerjük. Szinte természetesen alakult ki az az úgynevezett rendezői színház, amelynek extrém változataiban másodrendű, sőt nem is szükségszerű a szöveg, klasszikust is szabadon lehet változtatni, lehet rögtönözni vagy szöveg nélkül is játszani, és amelyben néha másodrendű vagy éppen szükségtelen a színész is. Ezt az egyre alárendeltebbé váló létet kezdték érezni az egyes „segédművészetek” színházi képviselői is. Drámaírók, éppen a legtermékenyebbek és néha a legszínvonalasabbak, egymás után álltak ki a sorból, hogy nem hajlandók nyersanyagul szolgálni egy nemegyszer jóval az ő színvonaluk alatt álló produkcióhoz. A sok ellentmondásban egyesek a bomlás tüneteit kezdték látni és itt is, ott is szerte a világon kezdtek felbukkanni a kételyek: egyáltalán van-e még szükség színházra? Korszerű jelenség-e a színház?
Meglepődve és bevallom, hitetlenkedve olvasom, hogy a „felbukkanó” kételyek megkérdőjelezik a színház létét, legalábbis az a kérdő mondat, hogy: egyáltalán van-e szükség színházra, erre utal. Mit lehet erre válaszolni? Valahogy úgy érezem, hogy John Steinbeck örök érvényű mondatai kívánkoznak most ide: „A színház a világ egyetlen olyan intézménye, amely négy évezred óta haldoklik, de sohasem adja meg magát. Szívós, áldozatkész emberekre van szüksége, ezek tartják életben.”
S ez a válság, amelyről egyébként az utóbbi időben szó esik és amely a hagyományos, egyesek megfogalmazása szerint a drámán alapuló színház és a korszerű színházi törekvések közé ékelődött, szinte szükségszerű jelenség és talán érthető is, hiszen minden változik körülöttünk. Változik a társadalom, változnak az emberi viszonyok, az intézmények, az életforma és természetes, hogy ebből a változásból a színház sem maradhat ki. Ez a változás azonban nem azt jellemzi, hogy a színházra nincs többé szükségünk.
De még mennyire, hogy szükségünk van, hiszen a színház a nemzet egyik alapvető szellemi intézménye, mely a haza és a világ magyarságának nyelvi, történelmi, lelki, erkölcsi épülését hivatott szolgálni, immáron 231 esztendő óta. Igen! Különösen most van igazán szükség a színházra, annak közösségmegteremtő, közösségformáló erejére. Mert megosztott a nemzet, mert nem egymás kezét, hanem egymás torkát szorongatjuk, mert nem hidat, hidakat építünk, hanem árkokat ásunk! Az egymásnak feszülés, az egymás meg nem becsülése, a pártdogmák könyörtelen harca, menthetetlenül elidegeníti egymástól az embereket. Igen! Kell a színház. Nagyon kell, hogy felébressze bennünk, hogy elmélyítse az összetartozás fontosságát.
Befejezésül álljanak itt az egyetemes magyar szellemi élet legendás alakjának, Bessenyei Ferencnek, a színházra vonatkozó mondatai: „Ha erkölcs nincs, ha szépség nincs, ha nincs összetartó szellemi erő, kinek lesz fontos a tervezés, kinek lesz szép a csillagok járása? A színház abban segít dönteni, amiben a matematika nem tud. Hogy szabad-e ember alatti módon élni vagy nem szabad? A színháznak a közös gondolkodás boldogságát kellene megteremtenie az országban, mert ez a közösség művészete”.
