2021. június 20., vasárnap
Elfelejtett országok (2.)

Az észt csoda

Azokat az országokat tekinthetjük elfelejtettnek, amelyek valami miatt megérdemelnék, hogy a világ többet foglalkozzon velük, mégis csak nagy ritkán – valamilyen esemény vagy eseménysor kapcsán – kerülnek reflektorfénybe. Mianmar után Észtországot vettük sorra, amely sok tekintetben csodás ország, Európa mégis csak egy esemény erejéig, szinte csak egy pillanatra figyelt rá.

Az esemény az volt, hogy Jüri Ratas miniszterelnök lemondott és helyébe Kaja Kallas került. Miniszterelnöknővel és számos miniszternővel Észtországnak lett a világon „legnőiesebb” kormánya, mégis két másik „csodával” érdemel figyelmet. Az egyik: Jüri Ratas lemondott, mert korrupciós ügybe keveredett. Nem ő, sem családtagja, rokona, nem is kormányának valamelyik tagja, hanem pártjának öt tagja. És a másik csoda: Ratas a Centrum párt elnöke, Kallas a Reform párté. Tehát megtörtént valami, ami másutt Európában szinte elképzelhetetlen: másik párt tagja vette át a kormánypálcát anélkül, hogy ebből bonyodalom támadt volna.

Észtország minden tekintetben sajátos. Az éjféli naplemente Tallinnban Európa egyik látványossága. Viharos a történelme: Európának abban a csücskében van, amely legkésőbb lett keresztény, amelyen a legtöbb háború folyt és legtöbbször változott a hatalom. (Nemcsak német és orosz uralom volt, hanem dán, svéd és finn is.) Rövid időre, 1918-ban az orosz cári hatalom letűnésével lettek függetlenek és 1940-ben Hitler és Sztálin megegyezésével lett ismét a Szovjetunió része. 1941 és 1944 között német megszállás alatt voltak. Majd ismét a Szovjetunióhoz kerültek, hogy annak szétesésekor, 1991. augusztus 20-án kikiálthassák függetlenségüket.

Figyelmet érdemel az is, hogy mennyire megszenvedtek azért, hogy a mai helyzetbe kerüljenek. A Szovjetunióban mezőgazdasági országnak számítottak. Iparuk csak a felszabadulás után indult meg, nagy arányban finn, svéd és német beruházással. (A mezőgazdaság részaránya a nemzeti jövedelemben 15-ről 3,3 százalékra, a foglalkoztatottaknak 15-ről 5,2 százalékára csökkent.) Ebben a fejlődésben is voltak problémák. A kétezres évek elején sok téren elmaradottabbak voltak Magyarországnál. Az infrastruktúrában mindenképp. Megérezték a 2008-as pénzügyi válságot, de eljutottak addig, hogy a fejenkénti nemzeti jövedelmük több mint kétésfélszerese legyen a szerbiainak, a minimálbér 584 euró, közben az államadósság csak 8,4 százaléka az évi nemzeti jövedelemnek.

Ez az utóbbi adat már az ország egyik csodájának tudható be. Azon ritka országok közé tartozik ugyanis, amelyekben az alkotmány tiltja, hogy az évi költségvetés mínuszban legyen. De sorolhatnánk a többi csodát is. Tallinnban ingyenes a tömegközlekedés. (Közben a reptértől 15 perc alatt villamossal be lehet érni a központba.) Az kisebb csoda, hogy ingyenes az iskoláztatás, hisz van más ország is, amelyben ingyenes. Csakhogy Észtországban az, hogy ingyenes, azt jelenti, hogy ingyenesek a tanszerek, ingyenes a közlekedés és étkeztetés is. (Az észt gyerekek 9 éves koruktól tanulnak idegen nyelvet és a lakosság 45 százaléka beszél még egy nyelvet, 34 százaléka kettőt.)

Az igazi csoda azonban, hogy Észtország tényleg logikus ország. Ahogy a helyzet ismerői mondják: „Itt minden logikusan működik, minden az emberért van, nem pocsékolják az emberek idejét.” Ennek legbeszédesebb jele, hogy Észtország a világ legdigitálisabb állama. 2000 óta lehet elektronikusan beadni az adóbevallást. 2002-től érvényes a digitális aláírás és a digitális személyi igazolvány. 2003 óta van azonosítóval ellátott közlekedési kártya. 2005 óta lehet elektronikusan szavazni. (A 2019. évi parlamenti választáson már a szavazatok 44 százaléka interneten érkezett.)

2008-ban az egészségügyben bevezették az elektronikus egészségügyi nyilvántartást. Két évvel később megjelentek az elektonikus receptek, további két évvel később a bevezették az e-konzultációt. (Megjelent a jelszó: „több információ – jobb egészség”.) 2014-ben bevezették az e-állampolgárságot. 2017-től online is lehet bankszámlát nyitni. És Észtország a világ egyetlen állama, ahol az állami ügyintézés és szolgáltatás teljesen digitalizált. (Ezzel az állami kasszában 15 százalékot takarítanak meg, a polgárok számára pedig évi kb. két hetet.)

Egyetlen pont van, ahol Észtország különbözik a világ sok államától, de ez nem csoda, hanem probléma. Ez az orosz kisebbség iránti viszony. Az természetes, hogy a megszállások német- és oroszellenességet szültek. Amikor még a Szovjetunió idején ott jártunk, meglepődve láttuk, hogy ferde szemmel néznek ránk csak azért, mert oroszul beszélünk. És a helyzet egyszerre megváltozott, amikor megmagyaráztuk, hogy nem oroszok vagyunk, hanem jugoszláv újságírók. (Engem még rokonnak is elismertek: a finn és az észt nyelv között kb. annyi a különbség, mint a szerb meg a horvát között.)

Ennek az oroszellenességnek a magyarázata abban van, hogy a szovjet uralom az oroszok erőltetett betelepítését hozta. Ennek következménye, hogy jelentősen megváltozott a lakosság nemzeti összetétele. A II. világháború előtt a lakosság 97 százaléka volt észt. A betelepítések következtében 28 százalék lett orosz, (még 2011-ben is 25 százalék), 2,5 az ukrán és 1,5 százalék a fehérorosz. És Észtország a függetlenség elnyerésekor nem tudta mit kezdjen ezzel a problémával, sőt nem is volt a legszerencsésebb annak választása, hogy az oroszoknak nem adták meg az állampolgárságot. De ez már más téma.