2021. május 14., péntek

Hol volt, hol nem a Mesijás

Érkezett hozzám egy elektronikus levél egy píezsdíző hallgatótól Borbély Szilárd versei kapcsán, melyek egykor az általam főszerkesztett folyóiratban jelentek meg.

Így történt, hogy beszélni kezdtem arról, milyennek láttam őt. Visszhangoztak a szavaim a Palicsi-tó partján tett napi gyaloglás közben, visszavette szavaimat az ég és visszavette a víz. Mindkettő mindent elnyel.

A kimondott szavaim miatt történt, hogy ajándékba kaptam egy idén megjelent könyvet, ez áll a belső fülön: „BORBÉLY SZILÁRD (1963–2014) műve 2013-ban jelent meg először, azonnal a kortárs magyar irodalom alapművévé vált. A Jelenkor Kiadó Borbély Szilárd-életműsorozata a regény új kiadásával indul, mely a szerző javításaival lát napvilágot.”

Így történt, hogy megvan nekem az életműsorozat első kötete. Szeretem az életműsorozatokat, tudja rólam, aki tudja.

Kétszer van meg nekem a Nincstelenek című regény, amit azonnal újraolvastam. Töprengtem is rajta, inkább a könyvön, nem az író személyén, akinek nemléte ugyanolyan rejtélyes és feloldhatatlan érzés, mint a léte volt, pontosabban nem is a léte, hanem a vele való ismeretség, selyemkendő, felszálló pára, tovatűnő mosoly, halk szigor.

A 2013-ban megjelent regényt is elővettem, a hátsó fülön ugyanabból a sorozatból való, de másik gyermekkori kép. A fotó alatt az áll, hogy Borbély Szilárd 1964-ben született.

Vajon számít egyetlen év? Ha a regényről, a regény mondataiban gondolkodunk, esetleg a könyv első lapján felsorolt prímszámokat vesszük figyelembe, amelyek szintén arra utalnak, hogy ennek jelentősége van, azt kell mondanunk, nagyon is számít: az 1963 félprím szám, az 1964 pedig nem az.

Vajon számít egyetlen év, ha az egy befejezett élet felől közelít?

Minden számít, ha irodalomról van szó. A regényben a prímszámok a magányt, két emberi lény – regénybeli szereplő – közti áthidalhatatlan távolságot jelzik, a számolás pedig a valóságból való elmenekülés módját. „Mindent megszámolok, amit csak lehet. Kitalálom, hogy most mit fogok megszámolni.”

Forgatom a két könyvet, ugyanaz a regény, de nem ugyanaz a szerző, másik arc – ugyanannak a fotósorozatnak két különböző gyermeket mutató képe –, másik évben született, másik ember, pedig ugyanaz.

Nincs olyan emberi hatalom, ami feloldhatná azt a misztériumot, amit saját létezésük bír elkövetni embereken. Minden igyekezet hiábavaló és minden próbálkozás erőt adó. Emiatt fontos a píezsdíző, az előkeresett és beszkennelt folyóiratszám, az életműsorozat első kötete, amit összehasonlítva, szavanként olvasok, keresem azt, akinek születése önmagában és többszörösen szimbolikus, nem teljesen prímszám, hanem csak félig az – magánya talán félig legalább oldható volt.

Ugyanakkor megsokszorozódik bennem a Nincstelenek olvasói tapasztalata. A korosztályomhoz tartozó magyarországi írók gyermekkorukról mostanában írott regényeiben ijesztő, undorítóan kegyetlen paraszti világok tárulnak elém.

Nekem más az irodalmi tapasztalatom: Bölcsőmben két sukknyi vermemben / Göngyölegükbe dermedten / Táltos szelekkel lebbentem / Földönfutóvá nem lettem.

Minden vidék lelki és kulturális kérdés. Minden műalkotás ennek lenyomata. Ahogyan a föld is. Gyermekét óvó vagy megfojtó anya. És ha odább lépünk, már nem irodalmi, hanem szociológiai értelemben tekintve végig a tájon és emberen, kell lennie annyi műveltségünknek, hogy tudjuk, vidékünket leginkább a parasztpolgár jellemzi: a közössége által körülírt, meghatározott ember. Innen továbblépni, másfelé indulni, polgárrá lenni – levetni a görcsöket, kötődéseket. A megsokszorozódott olvasói tapasztalatomban ez is benne van. Vagy ennek lehetetlensége.