„Büszke vagyok a vajdasági gyökereimre..."

Antóci Dorottya sokunknak ma is ugyanaz a csillogó szemű és önfeledt mosolyú vajdasági lány, akinek tehetségét néhány éve még a különféle vetélkedőkön és egyéb rendezvényeken csodálhattuk meg. Bár van, akinek úgy tűnhet, az utóbbi időben kissé szem elől tévesztettük, a martonosi lány egyetlen percig sem tétlenkedett, a Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium befejezése után a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem prózai színművész szakán folytatta tanulmányait, majd a budapesti Vígszínházhoz szerződött, amelynek jelenleg is társulati tagja, ugyanakkor ma is büszke vajdasági gyökereire, ezért ha csak teheti, hangsúlyozza is azokat.
Hogyan emlékszel vissza a gyermekkorodra, egyáltalán honnan eredeztethető a művészetek iránti érdeklődésed?
– Eléggé különc gyermek voltam, sokat énekeltem, néptáncra meg zeneiskolába jártam, minden olyan dolog érdekelt, amelyekben nem kellett számolnom, azt ugyanis már egészen kicsi koromtól kezdve éreztem, hogy a számok világa nem az én terepem. Éppen ezért mindig más irányba fordultam, a már említettek mellett festettem, rajzoltam, kiskamaszként egy ideig Magyarkanizsára jártam rajzolni egy idős úrhoz. Sokáig nem is igazán találtam meg a helyem Martonoson, viszont amikor már el tudtam jutni különféle táborokba, úgy éreztem, igenis vannak olyan közegek Vajdaságban, amelyekben meg tudom találni a helyemet, és mindebből az is kiderült számomra, nem arról van szó, hogy nem tudok beilleszkedni, csupán a környezetem nem feltétlenül vevő rám. Ami a művészeteket illeti, a martonosi nagyapám játszott a helyi amatőr színjátszócsoportban, és láttam is néhány fotót az általuk készített produkciókról. A martonosi nagyszüleim egy időben kosárfonással is foglalkoztak, az általuk készített tárgyakat még ma is használja a családunk. Anyukám szintén nagyon kreatív és igen jó kézügyességgel rendelkezik, akárcsak a nővérem, aki óvónőként kiválóan kamatoztatja is mindezt.
De voltak például meghatározó gyermekkori színházi élményeid?
– Igen, az iskolával minden évben jártunk Szabadkára színházba, és az első olyan produkció, amire igazán élesen emlékszem, a Lúdas Matyi volt. A történet mellett annak az élménye is megmaradt bennem, hogy körülöttem mindenki beszélgetett, nyüzsgött, ahogyan az az iskolai színházlátogatások esetében általában lenni szokott, én viszont meredten figyeltem az előadást, mert nagyon tetszett az, amit a színpadon látok. Teljesen lenyűgözött. A másik ilyen élményem a Tanyaszínház vendégszereplése volt, ami egy olyan kicsiny település esetében, mint amilyen Martonos, igazi ünnepnek számított. Mindenki kiment, ki pokróccal, ki kisszékkel, és együtt néztük az előadást, utána pedig még sokáig beszéltünk róla. Azt hiszem, akkor tudatosodott bennem igazán, hogy a színészet egy foglalkozás, amely azután elkezdett egyre komolyabban érdekelni.
Ha mai szemmel visszatekintesz az akkori önmagadra, akkor hogyan fogalmazható meg, mi ragadott annyira magával a színházban?
– Azt hiszem, azok az érzések, amelyeket nyújtani tudott számomra. Vannak olyan emlékeim, amelyek arra vonatkoznak, hogy – amiként a szüleim fogalmaztak – sokat produkáltam magam, ugyanúgy, ahogyan sok más gyermek is. Nagyon pozitív élményként éltem meg, ha nevettek rajtam. Azt éreztem ugyanis, hogy valamiféle hatást tudok kiváltani az emberekből, és ez olyannyira jóleső érzéssel töltött el, hogy amikor megkérdezték tőlem, hogy mi leszek, ha nagy leszek, gondolkodás nélkül rávágtam: színésznő. Aztán általános iskolás koromban ez némiképp elhalványult, ám szerencsére nem szűnt meg teljesen, mindig is ott volt bennem, hogy talán egyszer majd tényleg kezdenem kell ezzel valamit.
Miért döntöttél azután mégis a képzőművészeti szak mellett?
– Már hatodik-hetedik osztályos koromban megtaláltam a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumot, ahol rendszeresen részt vettem a különféle téli táborokban. Nagyon jól éreztem ott magam, élveztem a kollégiumi létet és azt az egész közeget, ami körülvett, ezért csakhamar egyértelművé vált számomra, hogy az általános iskolai tanulmányaim befejezése után oda szeretnék iratkozni, és ezt egyáltalán nem is bántam meg, hiszen miután végérvényesen tudatosult bennem, hogy a színészi pályát szeretném választani, minden támogatást megkaptam hozzá a tanáraim részéről, amiért ma is nagyon hálás vagyok nekik.
Az első színházi szárnypróbálgatásaid is a középiskolás éveidre tehetők. Azokra hogyan emlékszel vissza?
– Valóban középiskolás koromban kezdtem diákszínjátszással foglalkozni Zentán, a Zentai Színtársulatban, majd ezzel párhuzamosan az Oláh Tamás vezette magyarkanizsai Gondolat-Jel Társulattal is elkezdtem dolgozni. Meghatározó élmények kötődnek ehhez az időszakhoz, igen sokrétű tapasztalatokat szerezhettem, hiszen amíg Zentán általában valamilyen konkrét rendezői koncepció mentén dolgoztunk, addig Magyarkanizsán kifejezetten a műhelymunka jelleg került előtérbe, és ennek a kettőnek az együttes megtapasztalása hihetetlenül izgalmas volt számomra. Nagyon szerencsés voltam olyan szempontból is, hogy már a kezdetekkor fontos visszajelzéseket kaptam a különféle szemléken és vetélkedőkön arra vonatkozóan, hogy valóban érdemes ezt csinálnom, és ez természetesen óriási lökést adott nekem.
Mekkora mérföldkövet jelentett az életedben az, hogy a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen kezdhetted meg a tanulmányaidat, egyáltalán mennyire volt tudatos döntés részedről az, hogy ott tanulsz tovább, és nem itthon?
– Újvidékre szerettem volna iratkozni, a Művészeti Akadémiára, ugyanis az összes barátom oda felvételizett, ám – ahogyan mindenki más – beadtam a papírjaimat Budapestre is, ahol előbb volt a felvételi, mint Újvidéken. Annyira biztos voltam abban, hogy Újvidéken szeretnék továbbtanulni, hogy el sem akartam menni a budapesti felvételire. Aztán a szüleim rábeszéltek, mondván, nincs semmi veszíteni valóm, fogjam fel egyfajta főpróbaként, amely hasznos tapasztalatokat hozhat majd az újvidéki felvételi előtt. Végül az utolsó pillanatban elkezdtem a felkészülést. Amikor ott voltam, szinte fel sem fogtam, mi történik velem. Ennyi év távlatából talán már bevallhatom, azt sem tudtam, kik ülnek velem szemben. Amikor az első rosta után a többiek megkérdezték, hogy kik voltak benn, nem tudtam válaszolni, csak annyit mondtam, hogy egy idősebb, ősz hajú bácsi meg egy nagyhangú ember, aztán a többiek mondák meg, hogy Marton László tanár úr meg Hegedűs D. Géza tanár úr voltak. Ma már tisztában vagyok azzal, milyen óriási szerencse, hogy éppen hozzájuk kerültem.
Az a fajta különbözőség, amelyet gyermekkorodban megéltél, mennyire tért vissza, amikor vajdaságiként Budapestre kerültél?
– Eleinte azt éreztem, hogy ez a két dolog szinte teljesen összeférhetetlen, ugyanis a martonosi mindennapok után nagyon nehéz volt beleszokni a budapesti mindennapokba. Mindehhez bizonyára az is sokat hozzátett, hogy az egyetemi évek igen nehéz időszakot jelentettek az életemben. Később elkezdtem egyre jobban megszeretni a várost, egyre inkább élvezni az általa kínált lehetőségeket, mostanra azonban ismét eljutottam oda, hogy bizony jó lenne minél több időt falun, vagy legalábbis sok-sok fűvel és fával övezett környezetben tölteni. Éppen ezért igyekszem minél gyakrabban hazautazni Martonosra, ma is büszke vagyok a vajdasági gyökereimre, és ha csak tehetem, hangsúlyozom is azokat.
A pályafutásod kezdeti időszakában mennyire feszélyezett az, hogy a legnagyobbakkal léphettél színpadra, azokkal, akikre korábban példaképekként tekintettél?
– A harmadik év elején az osztályunkból heten lehetőséget kaptunk arra, hogy a Vígszínházba menjünk kétéves szakmai gyakorlatra, ami óriási lehetőséget jelentett számunkra. Emlékszem, az első nagyszínpados produkcióban, ahol az utolsó utáni sorban álltam – amivel természetesen nincs is semmi baj, hiszen ennek így kell történnie –, az első próbán azt éreztem, hogy szinte meg sem merek mozdulni a színpadon. Ott állt velem szemben Király Dani, akit már akkor is nagyon nagyra tartottam, és annyira kétségbe voltam esve, hogy azt éreztem, ha kinyílna alattam a föld, inkább beleugranék, mintsem hogy ott álljak. Aztán, ahogyan elkezdtünk egyre több előadásban játszani, ez a félelem és bizonytalanság elmúlt, és más érzések vették át a helyét. Minél többet dolgoztunk, annál felszabadultabb lettem, és annál jobban felfigyeltem arra, hogy mennyi mindent el lehet lesni a kollégáimtól, köztük természetesen azoktól is, akikre példaképekként tekintettem és tekintek még ma is.
Ma kik azok, akiknek a véleménye a leginkább számít neked?
– Az első és legfontosabb mindenféleképpen a szerelmem (Ember Márk színész, énekes – a szerző megj.), mindig őt kérdezem meg először, ha bármivel kapcsolatban aggályaim vannak, vagy kérdések merülnek fel bennem, mert rendkívül tehetséges ember, ráadásul jóval tapasztaltabb is nálam. Nagyon fontos számomra a szüleim véleménye is egy-egy produkció kapcsán, pontosan azért, mert ők nem elsősorban szakmai szemszögből közelítik meg azt, amit látnak, hanem például olyan szempontból, hogy érthető-e az, ahogyan beszélek, érzelmileg felkavaró-e, megérinti-e az embert az, amit csinálok stb., és mellettük természetesen a szakmában is vannak olyanok, akiknek a véleménye sokat számít, akárcsak a színházban, ahol szerencsére szinte bárkit megkérdezhetek ezekről a dolgokról, és ez igen nagy biztonságérzetet ad.

Mit jelent számodra, hogy a Vígszínház társulatának a tagja lehetsz?
– Eleinte hihetetlen volt számomra, hogy bekerülhettem a Vígszínház társulatába, és még ma is nagyon megtisztelőnek érzem. Az alagsori büféhez vezető úton ki vannak helyezve a legnagyobb színészek portréi, és amikor ott sétálgat az ember, hasonló érzése van, mint az Uránia zöld lépcsőjénél, ahol már szinte mindenki végigment, aki számít. A Pesti Színházban pedig az összes valaha ott dolgozó színész neve fel van írva a falra. Ha az ember felnéz, és elolvas néhány nevet, rögtön úgy érzi, hogy legalább kettőt gyűrnie kell annak a bizonyos gatyának a szárán, hogy méltó legyen ahhoz a szellemi örökséghez, amit ez az intézmény képvisel. Mindez arra ösztönöz, hogy folyamatosan tanuljak és fejlődjek, soha ne elégedjek meg azzal, ami az adott pillanatban létrejött, hanem mindig megpróbáljak egy picivel tovább lépni, egy picivel még többet kihozni magamból.
A színházi munkáid mellett az elmúlt időszakban a televízióban is többször láthatott a közönség, köztük pároddal, Ember Márkkal együtt szerepeltetek a Love Bistro című főzőműsorban is, amelyet Vajdaságban is sokan figyelemmel kísértek. Hogyan élted meg ezt a lehetőséget?
– Nagyon érdekes volt, korábban soha nem volt alkalmam ilyen jellegű tévéműsorokban szerepelni, ezért érdekelt, hogy miként néznek ki belülről a forgatások, illetve az is, hogy miként tudunk együtt főzni a szerelmemmel, kettőnk közül ugyanis egyértelműen én mozgok otthonosabban a konyhában. Ami elsőként eszembe jut róla, az az, hogy elképesztően élveztem a műsort, ugyanakkor hihetetlenül el is fáradtam a végére, bevallom, korábban magam sem gondoltam volna, hogy ennyire ki lehet merülni az ilyesmiben, hiszen a Love Bistróban nemcsak főztünk, hanem folyamatosan kommunikálnunk is kellett egymással, közben mindvégig koncentrálva arra, hogy minél kevesebb dolgot rontsunk el, folyamatosan figyelve a versenytársakra, az időbeli korlátok betartására és sok egyéb dologra is.
De alapvetően vonzanak az olyan megnyilvánulási lehetőségek, amelyek nem a színházhoz és a művészetekhez kötődnek?
– A főzés önmagában is nagyon vonz, más dolgok talán kevésbé, viszont ilyen esetekben mindig attól tartok, hogy feszengeni fogok, amit semmiképpen sem szeretnék. Vannak dolgok, amiket szívesen kipróbálnék, ilyen például a műsorvezetés, amely nem feltétlenül arról szól, hogy ki vagyok, illetve mit gondolok, hanem valami egészen másról, ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy nagyon nehéz felépíteni egy olyan arculatot, amely önazonos, vállalható és eladható is egyben.