2021. december 3., péntek
TOLLRAJZ

Hërnyóvétëk

Jött-mentek ideje

Amikor 1940. szeptember 15-én Horthy ünnepélyes felszabadítóként bevonult Kolozsvárra, és minden számottevő politikus épp ott tartózkodott, Teleki Pál akkori miniszterelnök Bonczos Miklós frissen kinevezett telepítési kormánybiztost, Domokos Pál Pétert, a kolozsvári tanítóképző akkori igazgatóját és dr. Németh Kálmán akkor már Magyarországon tartózkodó józseffalvi plébánost is magához kérette. Adjanak választ a kérdésére: hogyan és hová kellene áttelepíteni a bukovinai székelyeket? Mi a véleményük a Bácskába telepítésről? Amire Domokos Pál és papunk is ugyanazt a választ adták: „Rossz terv. Ott ismét határszélre kerülnek: pedig nekik nyugalomra és biztonságra van szükségük.”

Amint tudjuk, 1941 tavaszán Németország lerohanta Jugoszláviát, a magyar honvédség pedig április 11-én bevonult Bácskába. Ekkor lett Teleki Pál – állítólag – öngyilkos. A magyar katonaság hamarosan „helyet csinált” a hazatérő székelyeknek is, mégpedig a trianoni határmódosítások után betelepített dobrovoljacok és kolonisták kényszerítő elűzésével. A szegény új telepeseknek azonban az átadott bácskai javak nemcsak riadt kérdőjelei, hanem felkiáltójelei is voltak. Optáló székelyeink hátrahagyott vagyoni értéke akkori áron körülbelül 40 millió pengő volt. Bukovinában 10 033 kataszteri hold jól megművelt földet hagytak hátra. Az odahagyott javaikért a román államtól semmi kárpótlást, ellenértéket nem kaptak, és a valamivel később útra kelt ezer Pusztina környéki csángót sem fizették ki soha. Mivel kisemmizettekké váltak, a magyar állam a Bácskában elkobzott idegen javakkal „ajándékozta meg” őket. Nem csupán új lakhelyet adott nekik, hanem majd 19 000 hold kitűnően termő, fejkvóta szerint kiosztott bácskai földekkel, munkaszerszámokkal, igásállatokkal és ideiglenesen pénzbeli juttatásokkal is kárpótolta őket. A hernyóvétektől ekkor sokan megriadtak, és panaszkodtak is. Ám vállalniuk kellett a szégyent, hacsak nem akartak végképp földönfutóvá válni. A sors hamarosan úgyis kijátszotta őket megint: 1944 októberében szekértáborokba tömörödve, szerzett és teremtett holmijukat s szinte mindenüket hátrahagyva kellett elmenekülniük Bácskából, fel északnak, a trianoni határokon túlra.

FARAGOTT SORSOK

„Mikor meggyúlt Józseff alva felvillant az Anyánk arca”

Töredékét ismerjük csak annak, amit röpke három év alatt a bácsjózseffalvi mesterek megalkottak. Ugyanis működött egy faragóiskolájuk is, amelyben tucatnyi jó képességű bognár és asztalos serényen dolgozott. A Székely Kálvária képeit Szedlák Lajos fafaragó irányításával, Márton Lajos rajzai és Németh Kálmán terve szerint Mezei Domokos, Mezei Zakariás… faragták meg. A stációkat 1943-ban az általuk újraépített vasútállomás épületében, a Székely Albert által elkészített s a főtéren felállított zenélő kúttal együtt avatták fel. A kultúrház elé is szépen faragott székelykaput állítottak, és több felújított épület is a mesteri tehetségüket dicsérte. A tizennégy stáció díszes dombormű faragványain a bukovinai székelyek legendás, balladás történetét mesélték el. Mozgalmas és bravúros figuratív kompozíciókban örökítették meg a megmaradásért megvívott nehéz harcaikat: menekülésüket, letelepedésüket, kényszerű kivándorlásaikat s legvégül a bácskai hazatalálást is. A rövid útmutatókkal, címszöveggel ellátott tizennégy stációkép a székelység legendás kezdeteitől így állt össze:

I. (Legendát idéző őskép): „Csaba nyomában indul a had vérző csillag jegye alatt.”

II. (Történelmet idéző őskép): „István kiráj székely népe keresztet épít Erdéjbe.”

III. állomás, az 1764-es Madéfalvi székelyölés (siculicidium) emlékére: „Aki a keresztet védte Bukov halálra ítélte.”

IV. állomás, a madéfalváról menekülőkről: „Mádéfalván vettük vállra menedéknek Módovába.”

V. állomás, a Moldvában töltött bujdosásról: „Kilenc évig ott húzgálánk oláh s török bús igáját.”

VI. állomás, gróf Hadik Andrásnak, Erdély kinevezett gubernátorának állít emléket: „Hadik András keszkenője könnyüinket letörölte.”

VII. állomás, az 1773 és ’78 közötti Bukovinába telepítés atyja, Mártonffy Mór telepítő lelkész emlékképével: „Bukovina hajlékot ad falut épít Márton pap.”

VIII. állomás, megidézi a bukovinai székelyek részvételét is a szabadságharcban: „Negyvennyolcban hazajöttünk Cirénei Simon lettünk.”

IX. állomás, az 1939-es józseffalvi tűzvészről szól, és egy Szűz Mária-jelenést ábrázol: „Mikor meggyúlt Józseffalva felvillant az Anyánk arca.”

X. állomás, a megvilágosodást és Németh Kálmán hazatelepítési tervének fellángoló eszméjét mutatja, amelyet, mivel ő a román hatóságoktól való fenyegetettség miatt nem térhetett haza, Tóth Tihamér józsffalvi segédlelkész hirdetett tovább: „Tóth Tihamér szép szavában madár dalolt a kriptában.”

XI. állomás, a telepítési miniszternek köszöni meg a hazatelepítést: „Budaörs repülőterén Bonczos Miklós karolt belénk.”

XII. állomás, Horthy Miklós kormányzót köszönti: „Belvederben döntés hangzott Horthy apánk hazahozott.”

XIII. állomás, a telepeseket kísérő és segítő magyar katonai alakulatok helytállását dicséri: „Veres Lajos hős dandárja segített a nagy munkában.”

XIV. állomás, a reményteljes bácskai újrakezdésnek szól: „Szabad fődbe magot tettünk minden verést elfeledtünk.”

PENITENCIA

A már-már kegyesnek tűnő sors keze a rövid békés időszak után ismét verésre lendült. E népcsoportnak Bácskában talán azért nem volt maradása, mert a telepescsaládok „belementek a máséba”. Pedig egy évre rá, 1942. július 5-én már székelykapu-állítással és turulmadaras országzászló avatásával ünnepelték meg a hazatelepítés első évét. 1943. június 24-én pedig az új vasútállomás és a csodálatos zenélő kút felavatásával koronázták meg a hazatérésüket.

Negyvennégy nyarán viszont már szorongva reménykedtek, hogy elkerüli őket a baj. De hiába, mert közvetlenül az őszi betakarítások után, október 10-én megkapták a kiürítési parancsot. Szinte azonnal menekülniük kellett. Újabb dicstelen szenvedéstörténetet kellett átélniük. A Bácskában kapott javakat elvesztették, de székelykapujukat és a csodás zenélő kutat is hátrahagyták. Faragott értékeik sorsát nehezen követjük, de tudjuk, hogy a könnyen hordozható, vonatállomást díszítő stációképeket magukkal vitték. Azok nem csak a múltról szóltak: a megmaradásuk reményét is táplálták, a jövőbe vetett hitüket is hordozták. Egy Székely Albert által még Józseffalván megépített toronyóra-szerkezetet elhagytak. Ha még létezik, akkor Újnagyfény – Novi Žednik templomának tornyában várja a feltámadást. Egy másik, faragott szalonóra menekültükben veszett el, később a szegedi múzeum gyűjteményébe került, de székelyeink már visszakapták. Egy Péter András nevű ezermester újította fel 2001-ben, és ma már a Bátaszéki Tájházban lakik. Oda kerültek egyébként a megmentett bácsjózseffalvi stációk is.

ÁLDOZATOKRÓL

Köztudott, hogy az Újfutak–Veternik–Hadikligetről menekülő székely családok egy félrevezetett csoportját Szabadkánál elfogták a partizánok. Közülük negyvenhárom férfiembert különítettek el. Hetekig fogva tartották s egy kivételével még újév előtt kegyetlenül legyilkolták őket. A megrázó történet a Völgységbe letelepített bukovinai székelyek körében hosszú évtizedekig kibeszéletlen maradt. A „negyvenkétember” pontos beazonosítása a túlélő családok vallomásai alapján megtörtént. Hiába azonban a vallomások, mert a kivégzettek nevei valamiért nem mind stimmelnek. A különféle forrásokból származó és összevetett névlisták ugyanis ellentmondani látszanak egymásnak. Pontatlanok vagy tévesek? A szabadkai Vergődő madár emlékszobránál a bukovinai székely áldozatok emléktáblájára negyvenhárom nevet véstek, holott a bukovinai székelyek „negyvenkétemberről” tudnak. Még több gondot okoz, hogy a márványtáblára rótt áldozatok nevei csak részben egyeznek a Magyarországon összeállított névlistákkal, holott azok az áldozatok családjainak vallomásain alapulnak. Hogyan módosulhatott az egyszer már kiderített igazság?