2024. május 10., péntek

A Tábor hegyén

„Abban az időben: Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és egyedül velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle kelmefestő nem képes így a ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés és Mózes, és beszélgettek Jézussal. Péter ekkor ezt mondta Jézusnak: »Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk! Készítsünk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!« Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve. Ekkor felhő árnyékolta be őket, és a felhőből szózat hallatszott: »Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!« Mire körülnéztek, már senkit sem láttak, csak Jézust, egymagát.
A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a holtak közül. A parancsot megtartották, de maguk között megvitatták, hogy mit jelenthet az, hogy feltámad a holtak közül.” (Mk 9, 2–10)

Krisztusban Kedves Testvéreim!
Nagyböjt második vasárnapján Urunk színeváltozását olvashattuk az evangéliumban. Sokszor hallhattuk már ezt a történetet, és biztosan újra és újra megragad bennünket ez az esemény. Engem valóban megragad, mert már jártam ott, és csodálatos volt. Amikor szeminarista voltam, az utolsó évben Isten kegyelméből az egész szeminárium Szentföldre zarándokolt. Az ottlétünk alatt többek között voltunk a Tábor hegyén is. Nagyon érdekes volt, amikor elhagytuk Jeruzsálemet és Izrael északi része felé indultunk. A táj kezdetben sivatagos képet mutatott, néhol pálma ültetvények bukkantak fel az autóút mellett, más részeken pedig teve csordák poroszkáltak a kietlen köves talajon. A távolban csak hegyek és kövek látszódtak, mintha az életnek semmi jele nem volna. De ahogyan egyre jobban haladtunk észak felé, Galilea vidékére, fokozatosan tárult szemünk elé a tavaszi zsongásban kizöldült vidék. Hihetetlen volt ezt a kontrasztot megtapasztalni. Két órával ezelőtt még csak kövek vettek bennünket körül, és most ott hevert előttünk a szélben lágyan ringatózó zöld gabona, a távolban pedig a Tábor-hegy méltóságteljesen zöldbe borulva emelkedett ki a természet palettájából. Amikor odaértünk a hegy lábához mikrobuszokba szálltunk, mert nem volt egyszerű a hegyre való feljutás, és gyalog sokáig tartott volna. Az úton keskeny meredek szerpentinek vártak ránk. Néhol 90° kanyarok is voltak. Nem kis munka lehetett Jézusnak és tanítványainak feljutni erre a hegyre. De bizonyára az apostoloknak is megérte felkapaszkodni a kemény éles sziklákon és a szűk ösvényeken, hiszen Jézus dicsőségét láthatták odafent. Mi ugyan nem másztunk, kevésbé erőltettük meg magunkat az út viszontagságaitól, és Jézus színeváltozását sem tapasztaltuk meg úgy, mint a tanítványok, de nekünk is csodálatos dolgokban volt részünk. Az egyik ilyen dolog volt a szemünk előtt elterülő táj. A zsoltáros szavai jutottak eszembe, amikor lepillantottam:

„Meglátogattad a földet és megitattad, áldásod bőségével elárasztottad. Isten patakja tele van vízzel; jó termést adtál gabonából, s a földet is előkészítetted:11 barázdáit megöntözted, göröngyeit simára porlasztottad, esővel fellazítottad, és a sarjadó vetést megáldottad.12 Jóságod koszorújával koronáztad az évet, lábad nyomában jólét jár és bőség;13 pezsdülnek a puszta legelői, a dombok vígságba öltöznek;14 a réteket nyájak lepik el, a völgyekben gabona hullámzik. Minden ujjong és dalol színed előtt!” (65 zsolt).

A másik dolog, ami megérintett bennünket, az a helynek a nyugalma. Független attól, hogy sok zarándok volt ott, mégis meg lehetett tapasztalni a nyugalmat és a békességet. Odafent úgy éreztük, hogy kaptunk egy szeletet a mennyből és már mi sem akarunk haza térni, ahogyan Péter, János és Jakab apostol sem akart: „Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk!” Igen, valóban mi is megtapasztaltuk, ha nem is ugyanúgy, mint a tanítványok, csak részben, hogy a hegy az Istennel való találkozás helye, hogy a hegyre nem olyan könnyű feljutni (bár teszem hozzá, hogy a mi esetünkben a minket szállító sofőrök voltak inkább próba elé állítva.) Megpróbáltatások sorozatával találkozik az ember. A hegyre feljutás küzdelem, a mindennapi életünk apróbb és nagyobb küzdelmei. A színeváltozás a mi életünkben is jelen van, otthonainkban, a szenvedéseinkben, a családi problémákban, amelyek megoldhatatlannak tűnnek, amikor a végső pillanatban azt kiáltjuk: Istenem vedd el tőlem e keserű perceket, nem kell szégyenkeznünk, hiszen Jézus is így kiáltott a Getszemáni kertben:

„Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely”(Mt 26, 39).

De amint ő vállalta, úgy mi is vállaljuk el a keresztet. És ne tartsuk a szenvedések keserű óráit életünk elpocsékolt perceinek. Ne gondoljuk, hogy azok az órák értéktelenebbek, mint a többi, amikor Istent távol éreztük magunktól. Ezzel kapcsolatban egy katona története jutott eszembe, aki súlyosan megsérült a harctéren. Őszinte bevallása szerint ez a súlyos sérülés a megtéréshez segítette. Ezt mondta a kórházi ágyán: „Én tulajdonképpen kétszer keresztelkedtem meg. Először kisgyermek koromban, másodszor pedig a harctéren. Azt a hitemet, melyet, mint gyermek kaptam, elveszítettem, azt a hitet viszont, melyet Isten a sebesülésem éjszakáján adott, senki el nem veheti tőlem.” Ez a színeváltozás lényege. Valami maradandó hittapasztalat és meggyőződés, ami ott van életünk váratlan és nehéz eseményeiben. Úgy is mondhatnánk, hogy az Úr dicsősége be van keretezve a mi szenvedéseinkbe, amelyek ránk várnak. Jézus azért vitte fel tanítványait a hegyre, mert meg akarta erősíteni őket mindazok elviselésére, melyek rájuk vártak. Ezért hív minket is, hogy megerősítsen. Mi is képesek legyünk megvallani: „Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be”(Jn 1, 14). Mert mindnyájunk útja a szenvedésen keresztül vezet a dicsőségbe. A szenvedés pedig nem végállomás és nem befejezés. Az utolsó szó az Istené, aki Élet és Öröm!
Ámen.