2021. április 18., vasárnap

Kinek fáj jobban?

Egész nap a ház körül tett-vett, csak újságért szaladt ki, késő délután pedig hozzáfogott a vacsorafőzéshez. Ez a nap is úgy telt, mint a többi, amióta a fia hazaköltözött. Hozzá, az anyjához költözött vissza, amikor elvált, és a lakást otthagyta a nejének, meg a gyereknek.

Eleinte látta rajta, mennyire zavarja a helyzet, de megmondta neki: amíg ő él, ezt a lakást  tekintse otthonának, ha tetszik, a „szülői háznak”– bár ténylegesen nem ott született, mivel akkoriban egy kis településen éltek.

Ismerte a fiát. Kiskorától fogva érzékeny típus volt, gyakorta borongós hangulatú,  világfájdalmas ábrázattal. Nagyon el tudott keseredni. Voltak dühkitörései is – talán nem nagyobbak, mint másnak –, amikor tört-zúzott, de igazi kárt sohasem okozott. Egyszer mérgében belerúgott az éjjeliszekrénybe – a lábujja bánta –, máskor földhöz vágta a székét, aminek letört a támlája. Összetörte a fülhallgatóját is, de ezek mind megoldható problémák voltak, némi fájdalmat csupán magának okozott vele, s mellette szolid anyagi kár keletkezett.

Lassan besötétedett. Tudta, a fiának hamarosan haza kell érkeznie a munkából. Végigtekintett a konyhán: mindenütt rend volt, a tűzhelyen melegedett a vacsora. Az otthonuk a tisztaság, az összeszedettség látszatát keltette, mindenfelől polgári nyugalom áradt.

Kulcs fordult a zárban, majd az ajtóban megjelent a fia. Orra alatt köszönésfélét mormolva ment el mellette, egyenesen a fürdőszobába tartott. Tudta, tisztaságmániás, ezen nem akadt fenn.

Hincz Gyula alkotása
Hincz Gyula alkotása

De valahogy az arckifejezése, meg a hangulata, még a szokottnál is sötétebbnek tűnt. Vajon mi lelhette?! Jó anya módjára, rögtön aggódni kezdett.

Az aggodalma csak fokozódott, ahogy a fia szótlanul lehuppant az asztal mellé. Amikor pedig ismét visszafordult a tűzhely felől, látta, karjára borulva fekszik az asztalon, és válla rázkódik a hangtalan sírástól.

– A munkahelyeden történt valami? – kérdezte találomra.

A fia röviden reagált:

– Kirúgtak. Megint, innen is.

– Mit tettél? – tette fel meggondolatlanul a kérdést, s közben, kezében a leveses tányérral, vigasztalóan fölé hajolt, simogatásra készen.

– Én?! Mindig én?! – a fia felugrott, hárítván a simogatásra mozduló kezet, öklével vállon taszította, s elrohant, be a szobába.

A tányér, tartalmát a linóleumon szétfolyatva ripityára tört, ő meg a konyhaszekrénynek esett, csípőjébe éles fájdalom nyilallt. Előrehaladott osteoporosisa van, de talán csontja nem tört.

A lökés erejétől a feje is koppant a beépített szekrény ajtaján. Egy pillanatra szédülés fogta el, kétesélyes volt, hogy a tányér után, ő is a földre zuhan. De nem, ő megtartotta magát. Egy anya, akinek gyereke van, nem kerül minden semmiségtől a földre…

Amikor visszanyerte egyensúlyát, a ruháját kezdte rendezgetni. Meglepődve vette észre, hogy a kardigánját összefogó nagy, hegyes végű biztosítótű véres. Kereste magán a sérülést, de nem találta.

Ekkor döbbent rá, hogy az nem az ő vére. A fia sérült meg. Amikor megütötte. Az öklét vágta meg a biztosítótű.

Fájhat neki, meg a tű nem is steril. Hamarjában előkerítette a sebhintőport és a géztekercset. Halk léptekkel, nehogy felriassza, ment be a fia után a szobába.

A gyerek a nagy, felnőtt férfi, a díványon feküdt. Oldalvást, karjával takarva az arcát. Jobb öklén ott virított a hosszú, véres karcolás. Talán észre sem vette – gondolta –, de biztosan fáj neki. Leült mellé az ágyra, megsimogatta a fejét:

– Gyere, bekötözlek, nehogy elfertőződjön. Tudom, hogy fáj. Ezek a karcolások szoktak a legjobban fájni.

A fia hagyta, és ennek örült. Legalább hagyta, hogy törődjön vele.

Bekötözte a sebet, majd végigsimított a kötésen.

– Meg fog gyógyulni – mondta.

Csak a szobából kifelé mentében szólt vissza csendesen:

– Azért sokáig ne várjál, mert teljesen kihűl az étel. Tudod, felmelegítve már nem olyan jó…