2021. február 24., szerda

Szépen halkan

Balašević emlékére

Tele vannak az újságok. Tele vannak a szívek. Meghalt Đorđe Balašević. Újságíróként ridegen, kőkeményen, amolyan profi módjára kellene viselni a hírt. Nem bírom…

1989 lehetett, amikor egy sportműsor közepette Mucsi Géza arra beszélt rá, hogy a nyár tikkasztó hőségében ugorjunk le a rádió melletti teniszpályára, mert ott üdítő sört árulnak.

Újrakezdem. Nem biztos, hogy jó. Így kell búcsúztatni?

Ott teniszezett, majd a hűvösbe menekült Đorđe. Nagynak számított ő már akkor is, de nem úgy éreztem, hanem rendeltem neki egy üveg apatinit. Ott nagyjából csak azt tartottak. Lehet, hogy léteztek már akkor flancosabb italok is, de ott az volt. Elfogadta. Aztán beszélgettünk…

Đorđe Balašević óriás volt. Persze hogy nem azért, mert beszélgetett velem. Lehet őt sok néven ismerni, lehet az ő nótáit kívülről tudni, de nem ebben rejlett a nagysága: ő nem kimondottan a mi egykori szemünk fényéről, az Adriai-tengerről regélt, hanem a Pannon-tengert énekelte meg, s olyan módon, hogy az nem csak azokat indította meg, akik az ő nyelvét beszélték: minden nosztalgiabulin kihagyhatatlanok a számai, mert még senki e világon nem öntötte így egybe azokat az örömöket és siralmakat, amelyeket ebben a térségben érzünk.

Mellesleg, mindig megemlítette, az ő nagymamája magyar volt, s bántotta is az az érzés, hogy nem ismerte rendesen a nyelvet. De kit is érdekelt ez? Đorđe Balašević életműve túlmutatott ezen az utóbbi 30-40 évben tapasztalható őrületen, mármint azon, hogy talán nem mindig értjük egymást. Nem volt ő Tito pionírja, nem lett ő senki bábja, hanem amikor senki nem mehetett az egykori Jugoszlávia területére, őt akkor is hívták, s tömegek őrjöngtek a nótain.

Most talán annak kellene következnie, milyen számai voltak. Nem sorolom fel őket. Tudják ezt jobban azok, akik évtizedekig vele játszottak, Bunford a szaxofonon, Schön a hegedűn. Utóbbi „cserben hagyta”, mert a szív cserben hagy bennünket, de néhány évvel ezelőtt Szabadkán már teljes fényében hallgathattuk őt, mert talált másik prímást. Jó volt. Jó volt, mert minden rendszerre volt egy találó nótája. Erre is.

Most mindent dobjak? Nem, inkább eszem egy kis töpörtyűt, az elfeledett szerelmekre gondolok, Che Guevarával együtt hőzöngök, és várom azokat az időket, amikor nem a bitangok érvényesülnek.

Csak háború ne legyen. És csak annyit éljek még meg, hogy legyen ennek a mi semmilyen létünknek még egy ilyen trubadúrja, aki szépen halkan, de kőkeményen ráébreszt bennünket, mit is jelent Vajdaság.