2024. április 27., szombat

Mit csinált a kémelhárítás?

Másfél éven át lehallgatták telefonbeszélgetéseit, erről számolt be közel egy hónappal korábban Aleksandar Vučić államfő, aki azt is elmondta, hozzájutott időközben a felvételekhez is, birtokában van a saját beszélgetéseit tartalmazó hanganyagoknak. A bejelentést követően sokan komolyan sem vették az egész történetet, a Vučić politikáját ellenzők azonnal kifejtették a véleményüket: az államfő ismét magára akarja vonni a figyelmet, azon igyekszik, hogy elterelje azt valamilyen sikertelenségről, például a koronavírus-járvány megfékezésével kapcsolatos intézkedések, védőoltás-beszerezések kapcsán felmerülő gondokról. Csakhamar kiderült azonban még valami: a szervezett bűnözés elleni ügyészség még december 15-én vizsgálatot rendelt el az államfő lehallgatása ügyében, ami azt jelenti, hogy minderről tudtak már legalább két héttel a köztársasági elnök bejelentése előtt. Az már talán részletkérdés, miért döntött Vučić úgy, hogy megosztja a nyilvánossággal a történteket, egyes feltételezések szerint magának az információnak a közlése is egy újabb lépést jelenthet az egész ügy felgöngyölítése felé.

Azt egyébként nem lehet tudni, kik és kinek az utasítására hallgatták le az államfő beszélgetéseit. Azóta már a Belügyminisztérium is elismerte, hogy birtokában vannak efféle információknak. Arra a kérdésre, hogy szerinte vajon tudott-e lehallgatásáról egyik legközelebbi párttársa, Nebojša Stefanović volt belügyminiszter, jelenlegi védelmi tárcavezető, az államfő minden alkalommal azt válaszolta, nem hiszi, hogy tudott volna erről, butaság lett volna, ha ezt tudja, s nem intézkedik.

Az esettel kapcsolatban biztonságpolitikai szakértők, ügyvédek, elemzők szólaltak meg. Sokan fejezték ki aggodalmukat amiatt, hogy a Belügyminisztériumon belül tevékenykedő szolgálatok valóban alkalmazhatják a lehallgatásnak, megfigyelésnek a módszerét olyan esetekben is, amikor arra nem adott utasítást a bíróság, így, voltaképpen illegálisan teszik ezt. Mivel azonban ezekben a szolgálatokban ezt az állam érdekében megtett intézkedésnek vélik, így teljesen normális és megszokott eljárásnak tekinthetik az efféle lépéseket. A Danas napilap egyik cikkében Vladimir Gajić ügyvédet idézte, aki közölte, Milan Dumanović rendőr a Felső Bíróság előtti meghallgatása során nyíltan elmondta, hogy a belügyi tárcán belül igenis alkalmazzák a „felügyeletnek” e formáját akkor is, ha arra nem szólítja fel az illetékeseket a bíróság. A probléma alapját tulajdonképpen ez is képezi: kinek, mikor, milyen indoklással lenne szabad megfigyelnie, felügyelet alatt tartania, lehallgatnia, követnie bárkit, aki számára valamilyen szempontból fontosnak számít.

Vučić lehallgatása ügyében közben meghallgatták Dijana Hrkalovićot, a bűnügyi rendőrség korábbi titkárát, aki a belgrádi sajtó írása szerint több hasonló esettel volt összefüggésbe hozható a múltban. Hivatali visszaélések miatt feljelentést is tettek ellene rendőrök korábban. Annyit lehet még tudni róla, hogy Stefanović kabinetjének egyik helyettes vezetője volt, s hogy 2019 májusában minden magyarázat nélkül elhagyta a Belügyminisztériumot. Az egyik feljelentés azzal terhelte, hogy újságírók törvénytelen követését és megfigyelését rendelte el, a másik egyéb illegális feladatok kiosztásával vádolta. Mindkét feljelentést elvetették, az ügyek nem kaptak epilógust.

A politikai élet képviselői szerint sem mindegy az, ha kiderül, lehallgatják az államfőt. Egyes ellenzéki politikusok arra emlékeztettek, Zoran Đinđić meggyilkolt kormányfőt is többször figyelmeztették munkatársai arra, hogy valamilyen ellene indított akció van folyamatban, hogy lehallgatják és követik. Nem vette ezeket komolyan. Az utolsó ilyen információt éppen belügyminisztere mondta el neki néhány héttel likvidálása előtt, Đinđić erre is azt válaszolta, túlzásokról lehet szó…

A biztonsági szakértők szerint tulajdonképpen az a kérdés: ha meg is történhetett az államfő másfél éven át tartó lehallgatása, hogyan eshetett meg, hogy az ő védelmét végző biztonsági szolgálatok, a kémelhárítás emberei nem szereztek erről tudomást időben és nem hárították el a veszélyforrást jelentő tevékenységet. A választ aligha tudjuk meg egyhamar, hiszen az efféle ügyek általában tíz-húsz év múlva válnak – s akkor is csupán valamelyest – világosabbá.