2021. március 6., szombat

A rejtélyes alagút

Irodalmi emlékek nyomán

Most, hogy Verbászon a kívülről teljesen fölújított és megszépített állapotában, tornyán újra aranyozott keresztjével áll Vajdaság legnagyobb evangélikus temploma, története is újból az érdeklődés homlokterébe került. Helytörténészeinktől tudjuk, hogy a Rajna-vidék nincstelen svábjait II. József 1781-ben hozott türelmi rendelete alapján kezdték betelepíteni Bácskába, s Újverbászra való érkezésük 1784–85-re esik. Elzász, Zweibrücken, Pfalz és Württemberg vidékéről nem kevesebb, mint 900 evangélikus és 100 református család települt ide Mayer János György lelkésszel az élükön, aki egyébként még 22 évig viselte mindkét gyülekezet híveinek gondjait, s vezette az anyakönyveket is. Az 1808-ban bekövetkezett halála után Szkolka András Mezőberényből érkezett lelkész-tanár lépett a helyére, akinek a nevéhez fűződik az 1809-ben alapított algimnázium, amelyet később az evangélikus esperesség vett át és tartott fenn. Ő volt különben az algimnázium első igazgatója is. Szkolkát Skultéty János követte, aki 33 éven át állt az evangélikus egyház élén, s az ő nevéhez fűződik a most felújított templom építése is, amelynek templom homlokzatán ma is ott befejezésének dátuma: MDCCCXX, azaz 1820. Később épült a 28 öl magas torony, amelyben három harang lakott, a legkisebbet pedig maga II. József ajándékozta, s a források szerint ez még 1785-ből, tehát a letelepedés évéből való. Rövidebbre fogva immár e templom történetének vázolását, már csak azt említsük meg – amiről egyébként itt, az Üveggolyóban szót ejtettünk –, hogy 1900-ban Wagner Adolfot, a szomszédos Kucorán tanítói családban született papot választották lelkészükké, aki nemcsak a templomot, hanem az iskolákat is a kor igényeinek megfelelően renoválta, paplakot építtetett, s ő volt az, aki 1909-ben Pechán Józseffel szerződött a Luther a wormsi bíróság előtt című, nagy méretű mennyezetfestményének elkészítésére. Ezt a kiváló szónoki tehetséggel megáldott lelkipásztort 1911-ben bács-szerémségi főesperessé választották.

Nincs Verbászról készült képeslap, amelyen ne volna látható a város legszűkebb központjában levő park közepén az egymástól mindössze 40–50 méterre levő két templom. Az evangélikus, amelynek immár a rövid történetét is vázoltuk, s a mellette levő református templom, amelynek építése a letelepedéstől számított második lelkész nevéhez fűződik, pontosabban id. Kármán Páléhoz (1788–1854), aki 1814-től egészen haláláig kerületi esperesi rangban tevékenykedett. Nos, e derék férfiú – írta róla utódja, Weimann Péter lelkész –, látva az evangélikusok buzgóságát, maga is belefogott az immáron több mint hatszázra növekedett hívőt számláló gyülekezete házának építésébe, s négy évvel az evangélikusoké után már ez is állt. Tornyának megépítése pedig a Kármán család ifjabbika nevéhez, a babonákról is könyvet író (1877) Józseféhez köthető, aki egyébként egyházi publicisztikájáról országszerte is híres lett.

Ezek a történelmi tények, amihez hozzátartozik, hogy még a századforduló előtt az egyébként sok mindenben rivalizáló eklézsiák megegyeztek ama Hollandiából érkező órásmester javaslatában, hogy egy szerkezet működtesse a két templom óraszerkezetét. Alagutat fúrtak a két templom közé, s meg is valósult a nem mindennapi terv. Ennek az alagútnak a története nemcsak a gyerekek, hanem az itteni írók szinte mindegyikének a fantáziáját is megmozgatta.

Elsőnek Molter Károly (1890–1981) verbászi születésű, később Marosvásárhelyen befutott jó tollú író építette be Tibold Márton című (első kiadása 1937) önéletrajzi regényébe a fiatalok szerelmi történetét, amelyben az alagút látványa is elénk tárul. A gondnok ugyanis rázárja a nehéz tölgyfából készült templomajtót a harangozásban még részt vett, szomszédos gyülekezethez tartozó gimnazista Martinra s az őt csodáló Lizikére, akik a menekülés útját keresve akadnak arra a vasajtóra, amely mögött: „Két vastag drótkötél rángatózott, ugyanakkor kintről tompán hallatszott, amint az óra lassú méltósággal veri a nyolcat. A község két nagy felekezete, a lutheránus és a kálvinista, hogy a csipkelődéses béke megmaradjon közöttük, úgy oldotta meg az óraütést, hogy az ágostai toronyóra verte a negyedeket, míg a teljes órát, a drótösszeköttetés révén, a kálvinista templomtárs volt kénytelen kissé vékonyabban elzengeni. – Megnézem, hová vezet ez az alagút, ha addig élek is! – és indulni akart. De Lizike nem engedte, belefogódzott a félkezébe és úgy nyöszörgött: – Mi lesz velem egyedül itt a sötétben?!”

S elindulnak a szellőztetőn átszivárgó fény felé, de a drótkötelek, amelyekbe kapaszkodnak, ebben a „katakombában, ahol nyilván denevérek tanyáznak, vagy szellemek járnak, talán eltemetett keresztyények lelkei, s amelyek sokkal sejtelmesebbek, mint a torony ismert bagolyfészkei”, megbontják a rendet, és összevissza kalimpálni kezd a szerkezet. Mire átértek, a túloldalon a cinterem felől megérkezett a kálvinista esperes presbiterével, és a rendellenességet elsőként tapasztaló tűzoltó is ekkorra lejött őrhelyéről, lámpával a kezében, és várták, ki lehet odalenn. Amikor a vasajtó felől előbújt Martin feje, az esperes fölkiáltott: „Itt van a gazfickó, aki megbolondította az óránkat. Te vagy, Tibold Martin?”

Ezt az esetet meséli tovább a topolyai születésű, egykori verbászi diák és lakos, Ladislaus Schmidt (1918–2002), írói nevén Johannes Weidenheim 1994-ben Bonnban megjelent német nyelvű Heimkehr nach Maresi (Visszatérés Mareziba) című regényében, amelyben az 1944-ben elmenekült német család sarjaként negyven évvel később tér vissza a Marezinak keresztelt Verbász kisvárosába, s emlékezik vissza, illetve láttatja a nem kis változásokat. Az élménydús regényben természetesen ott az egykoron talán meg sem történt alagúti eset, kiegészítve e két templomhoz fűződő olyan egykori szenzációval, mint mikor a harmincas évek derekán egy bécsi légtornász a két torony között feszítette ki sodronyát, és a városka népe szeme láttára ment azon végig egyensúlyozó rúdjával az egyik tűzoltóablaktól a másikig a helyi fúvószenekarnak a Kék Duna keringő dallamára, majd széken ülve egyensúlyozott, s végül drótkerekes biciklivel is megtette a mintegy félszáz méteres légi utat, méghozzá kifeszített védőháló nélkül. Szenzáció volt ez a javából.

Visszatérve a két templomhoz, Weidenheim arra is emlékezik regényében, miszerint nem is kis ellentét volt a két protestáns gyülekezet között, s mivel a nyakas kálvinistáknak nem engedték meg, hogy hosszabb templomot építsenek a lutheránusokénál, ők a szélességét bővítették másfél öllel, abban viszont megállapodtak, hogy mindkét toronyban a kisharang gyermekhalált, a középső nőtlen ember halálát jelezze, mindhárom egyszerre pedig csak ünnepnapokon szólalhat meg. A harangok félreverése pedig egyértelműen tűzesetet jelzett. De a toronyóra működtetése körül is volt gond. Nehezen jött létre a megállapodás, hogy melyik s mikor üti a negyedeket és az egész órákat, s milyen hangerővel, hogy a hét kilométerre levő cukorgyári telepig – ez pedig akkora volt, hogy még négyosztályos iskolát is működtettek – elhangozzék. Végül kompromisszum született a bibliai „az utolsók lesznek az elsők” alapján – mint azt már Molternél is olvashattuk –: a lutheránus templom órája veri a negyedeket, a reformátusoké pedig az egészeket. Hogy ez délben is így legyen, a reformátusoknak ezerötszáz guldenjükbe került – állítja a regényíró.

E sorok írója számára mindez olvasmányélmény, viszont saját dokumentumszerű regényébe, a Fűzfasíp (1992) címűbe beleszőtte Kármán Józsefnek a máig megmaradt dokumentumát, miszerint nemcsak mondta, hanem be is tartatta: „Nálam nem konfirmálhat úgy senki, hogy ne ismerné apánknak A babonákról írt könyvét.” Továbbá művelődéstörténeti szempontból fontosnak tartotta a századelőn Bosnyák Ernő filmjeinek bemutatását egy improvizált cukorgyári sátorban, a Pechán József-mennyezetfestmény és -oltárkép megfestése körüli botrányt, amelyet az váltott ki, hogy a festő az oltárképhez Krisztus portréjának megfestéséhez Bachmann Zsiga helyi kerékpározó alakját választotta, aki fogadásból biciklijével beutazta a világot, s ezzel négy bécsi bérház tulajdonosává vált. Pechán festő elve az volt, ha Zsiga körbeutazta a világot, mint ahogy Krisztus tanai is, akkor miért ne jelenhetne meg jelképesen ő is krisztusi szerepben. Nos, ezt a kispolgári társadalom torkán két generáción át nem lehetett lenyomni. Verbász-regényemben a Ferenc-csatornai zsilip megépítésének ipari jelentősége mellett helyet kapott olyan akkori „szenzáció” is, mint például Szárits János repülős légbemutatója monoplánján a városkánk fölött, Schenk Jakab páratlan ornitológiai gyűjteménye vagy Szauer Jakab természetrajzi kutatásainak bemutatásra került eredményei…