2021. január 25., hétfő

A jaltai sólymok

Amit olvasunk, annak szinkronban kell lennie velünk, mégis kell lennie némi interferenciának, ami nem közömbös, hanem megérintett olvasóvá tesz.

Dashiell Hammettre esik a választásom, nemcsak azért, mert A máltai sólyom a krimiirodalom kötelezően újraolvasandó műve, hanem azért is, mert Dashiell Hammett élete – nézetei, döntései, erkölcsi felfogása – és tapasztalatai, amelyekből keménykötésű, cinikus, ámde érző szívű és az igazságot pontosan (régebben azt mondták volna, józan ésszel) felismerő magánnyomozóit megformálta, jó interferenciával kecsegtető olvasmányélményt ígér.

Amíg a fekete könyvek gerincén a könyvek címét olvasom, eszembe jut John Huston, akinek első rendezése 1941-ben A máltai sólyom volt. Jól emlékszem: amikor megtalálom a könyvet, és kihúzom a sorból, a borítóján a film egy részlete látható, az örök ideál, a felejthetetlen, az utolérhetetlen Humphrey Bogart (és Elisha Cook Jr.).

Ahogyan első filmje, úgy John Huston utolsó filmje is adaptáció. A James Joyce-írásból készült film is ugyanolyan tökéletes módon figyelt az író művére, mint az első, A máltai sólyom. A holtak című novellából készült The Dead című költői szépségű film forgatókönyvét a rendező fia, Tony Huston írta, a főszerepet pedig lánya, Anjelica Huston játszotta. Az újvidéki Katolikus portán mindenki lélegzetvisszafojtva nézte végig a filmet, a narrátor hangja szinte hozzátapadt a záró képsorok téli tájához, így maradva meg a nézők emlékei között. Legalábbis velem így történt. Van, hogy egy film emléke erősebb és gyöngédebb, de mindenképpen elviselhetőbb érzelmeket vált ki, mint a szöveg, amely a film alapjául szolgált – ez is egy okkal több, hogy Dashiell Hammettet olvassak, és ne a Dublini emberek című novelláskötetet, amelyben A holtak nem is a leginkább gyomorszájon vágó történet.

Érzéseink és hangulatunk a körülöttünk lévő világ eseményeire reagál. Ha ki is akarjuk zárni a valóságot, hogy megmentsük a maradékát annak, ami arra az egykori valóságra emlékeztet, amiben a huszadik század emberei osztoztak, amikor létezett egy általános emberi tapasztalat a valóságról. És ehhez az általános, közös emberi tapasztalathoz képest fogalmazták meg ahogyan az irodalmi művek, úgy a filmremekek is a jó és rossz harcának pillanatnyi állását. Azzal, hogy egy korábban megkezdett folyamat következményeként az elmúlt negyed században a valóság felfogásának közös emberi tapasztalata eltűnt, egyre kevésbé születnek olyan műalkotások, amelyek ezt a közösségérzésből fakadó biztonságtudatot táplálják a befogadóban.

Úgy vélem, ez a felismerés nem független a helytől, ahol élünk. Nem független a megismert ideológiák jelentette tapasztalatoktól, a szabadság korlátaitól, amit nem mi – a mindenkori ittélők – választottunk, hanem kaptuk. Ha így van, akkor a „sólymok”, akik teheráni találkozásuk alkalmával döntöttek a világ ezen részének a sorsáról, hogy aztán két évvel később Jaltán megerősítsék döntésüket, noha nem akartak nekünk sem jót, sem rosszat, mindösszesen csak maguknak akartak okvetlenül jót és hasznot, olyan tapasztalatok birtokába juttattak bennünket, ami lehetővé teszi, hogy visszanyúljunk a közös emberi tapasztalathoz. Jó és rossz pillanatnyi állásához. Mi még tudjuk, hogy ez nem illúzió, és tudjuk, hogy találhatunk a valósággal interferenciában lévő, bennünket egyensúlyban tartó olvasmányt és filmeket is. Az olvasmány és a film legyen most A máltai sólyom.